Tamás elterpeszkedős postjához csak annyit, hogy nem tehetek róla, de én akkor tudok nyugodtan aludni, ha néha-néha megébredvén látom a fejem mellett a légzésfigyelő kis zöld ledecskéjét légzésütemben felvillanni.
Amíg nem volt, jaj, de sokszor felriadtam, és hajoltam oda az egyébként mellettem alvó dedhez, hogy hallgassam a légzését.
A legelején is voltak aggodalmaim, de igyekeztem elnyomni őket. Aztán megismerkedtem egy olyan emberrel, akinek nem az ezredik ismerőse, hanem jó barátnője volt a mama, aki a babáját SIDS miatt veszítette el. Ez számomra nagyon sokkoló volt.
Aztán megismerkedtem pár olyan mamával és babával, akiknél a légzésfigyelő életmentő szolgálatot tett.
És onnantól kezdve már nem bírtam elnyomni a félelmeimet.
És bár sokan mondják, hogy nálunk félelemre semmi ok, mert a miénk egy makkegészséges gyerek, s a családban sem fordult elő soha ilyen eset, de mégis. Én így tudok nyugodtan aludni.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Pedig épp azt akartam írni, hogy ne parázz ezen a légzésfigyelőn. De így megértem a dolgot.
Még jó, hogy nekem nem mesélt senki ilyen rémtörténeteket!
Lívi,
Hát igen, amíg nem volt személyes ismeretség, nekem sem okozott ekkora "gondot".
Valahogy addig úgy voltam vele, hogy: másokkal, messze tőlünk, ezerből egy vagy kettő, és miért pont az én gyerekem lenne az?
De aztán jöttek ezek a "közeli" esetek és ez nekem hirtelen sok lett :-(
Ha ép ésszel belegondolok, tényleg nincs mitől félni, de hát én sajnos egy ilyen parabajnok vagyok :-(
Megjegyzés küldése