Sikítgatás

A délutáni alvást követő 2 óra alatt minden igyekezetem (tegye fel a kezét, aki azt állítja, hogy ilyen nincs....inkább ne, túl sok a jelentkező ;-) ) ellenére sikerült eljutnom odáig, hogy Szófia irántam való érdeklődése teljesen elveszejtődött....és Szófia elkezdett nyomulni Mamira, aki ezt persze nem vette jó néven tőlem, hiszen nekem illett volna helytállnom, hogy Ő is végre csinálhasson valami mást...

A mindig mentő megoldás most is a séta volt. Szófia hátra "felugrik", esernyő fölénk tart, és elviharzottunk kettesben. Odafelé menet (hogy hova? Magam sem tudom, ilyenkor mindig csak úgy nekilódulunk valamerre, lesz, ami lesz) még elszórakoztunk az Oszi megfigyelésével (mintha egyszer olyat hallottam volna a Gyermek szájából, hogy Hátteoszi - persze nem ilyen tisztán...), de visszafelé már Oszi sem volt olyan érdekes, ezért elkezdtem mesélni az udvar állatairól, tyúkokról, kakasról, kacsáról, kutyáról és cicáról (ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kotkodácsoltam, kukorékoltam, hápogtam, ugattam és nyávogtam...remélem gyermekem nem ábrándult ki belőlem teljesen azt gondolván, hogy "ez meghülyült" :-) ). Egy darabig érdeklődve szemlélt és hallgatott, majd egyszercsak elkezdett olyan megijesztelek hangsúllyal sikongatni (odafelé is kiabált le a völgybe, de ott csak a visszhangot figyelte), mire fel én mindig úgy tettem, mint aki megijedt. Erre ő még nagyobbat sikított, és látva a sikert jókat kacagott a saját huncuttságán.

Így nézünk ki séta után: