Ez a post kicsit most rólam fog szólni.
Nem dicsekvésképpen, csak mint tény: ma van a szülinapom.
A sokat emlegetett krisztusi kor. A bűvös 33. És majdnem úgy is érzem magam, mint rosszabb pillanataiban az istennek a sokat emlegetett fia ezidőtájt. Nyomorultul. Csak én más miatt.
És amit most leírok, azt nem azért írom, hogy bárki sajnálkozzon felettem, csak mint tényt.
Nem vártam nagy ajándékokat, tejszínhabos tortákat, rózsacsokrokat, képeslapokat, esemeseket, telefonon keresztül eldalolt szülinapi nótákat.
Viszont jól esett volna, ha ez a nap kicsit más mint a többi. Ha nem a majd 9 hónapja szokásos napi rutinnal kezdődik, telik és végződik.
Ha nem azzal kezdődik, hogy éjszaka háromszor kelek szoptatok, pisiltetek, öltöztetek, visszaaltatok. Hogy reggel negyed hétkor félreérthetetlenül ébresztésre felszólító babamocorgásra eszmélek, összeszedem először magamat, majd a gyerekemet, és egész nap babakaját készítek, etetek, itatok, pisiltetek, kakiltatok, szoptatok, altatok, kilenc és fél kilót a karomban cipelek, szájról nyálat törlök, újabb és újabb érdekesnek hitt játékokat keresek, veszélyforrásokra figyelek, járókába beteszek, járókából kiveszek, nevettetek, vígasztalok, miközben arra nincs időm, hogy magamnak egy normális szendvicset megkenjek. Arról meg aztán végképp lemondtam, hogy ebédfőzéssel múlassam az időt. Az utóbbi jó sok hónapban sajnos már csak akkor eszek normális kaját, ha elmegyünk valahová vendégségbe. Szomorú de ez van.
Bár tudom, hogy a mentőangyalok mostanában nagyon elfoglaltak, hogy szinte nélkülözhetetlenek a munkahelyükön, hogy karrier, meg minden, de mégis.
Jól esett volna, ha egy mentőangyalnak eszébe jut, hogy kivesz egy nap szabadságot, és eljön hozzánk, hogy könnyítsen kicsit rajtam, legalább ma. Ha főz nekem egy igazi levest vagy főzeléket, vagy ha csak kiveszi a gyereket a kezemből és elviszi (vagy kiviszi az udvarra) egy-két órára, vagy lefekszik mellé, amikor elaltattam, hogy legyen időm -legalább ma- egy picit magamra figyelni.
A sajnálkozásból, és főleg a lesajnálkozásból köszönöm, nem kérek.
És nem is az volt a célom, hogy bárki lelkiismeretét megmozgassam.
Csak a mentőangyalok figyelmét szerettem volna felhívni arra, hogy a megfáradt kismamáknak a legnagyobb szükségük néhány óra szabadidőre van.
S remélem, hogy a kedves mentőangyalok a többi megfáradt kismamatársam szülinapján kicsit figyelmesebbek lesznek majd.
Egyébként pedig köszönöm minden kedves ismerősömnek a szülinapi köszöntést! Örülök, hogy a jelenlegi remete-életmódom ellenére vannak rokonaim, barátaim, akiknek eszükbe jutok, hogy vannak, akik szeretettel gondolnak rám!
Bánatomban elküldtem magamnak a kedvenc Hallmark-os szülinapi képeslapomat:
http://www.hallmark.com/ECardWeb/ECV.jsp?a=0582662490009M206422976Y&product_id=