Mi így csináljuk I.

Az alábbi írást Bobó blogján találtam:

Desmond Morris: Babafigyelőben

"Nem azt a csecsemőt rontják el, akit dédelgetnek, hanem akit vaskézzel fegyelmeznek. Ellentmondásosnak hangzik, ezért magyarázatot kíván a dolog.
Annak idején sűrűn hangzott el a síró csecsemő kapcsán, hogy “ki akar fogni” az anyján vagy “rá akar telepedni”, mintha valami kis álnok imposztor üzelmeiről volna szó. Valaha szokás volt nem hederíteni a szerencsétlen csöppség sikoltozására és tétlenül várni, míg a zokogás elhal. “Gyakorolja a tüdejét”, mondták a bömbölő kicsiről. … Rámutattak, hogy ha az éjszakánként bömbölő gyerekhez nem megy oda senki, éjszakáról éjszakára egyre kevesebbet fog sírni, és ily módon a szülők rászoíthatják, ne háborgassa őket, mikor aludni vágynak.
E vonzó célkitűzés nyomán sok szülő követte a tanácsot, igaz, eleinte a lelkükbe hasított a zenebona, és be kellett dugniuk a fülüket. A szisztéma bevált. A sírás abbakhagyott. Azért mégiscsak olyan volt az egész, mint egy musztáng betörése. A csecsemő természetes segélykérését fojtotta el, hogy ismételten nem kapott megerősítő visszajelzést. Megfordult a fejében, hogy szülei netán mégsem olyan mindenható, kegyes védelmezők, mint ő ösztönösen vélte. Csorbát szenvedett a bizama irántuk. Most rontották el valójban, olyan értelemben, hogy tényleg kárt tettek benne.
A csecsemő annyira esendő és sérülékeny testileg, hogy első életévében teljes mértékben rászorul a lankadatlan gondozásra és vigasztalásra. Fiatal még a szigorú rendhez és a katonás fegyelemhez. Persze egy sokkal későbbi fázisban, mikor a kisgyerek kezdi felfedezni a világot és ítélőképessége még fogyatékos, javára válik némi fegyelmezés, kifejezetten igényli. Fegyelmezés híján a forgalmas úttestre kiszabaduló totyogóra aligha vár fényes jövő. De a csecsemő más.
A sok simogatásban, ölelésben, gügyögésben, vigasztalásban részesülő baba lesz nagy valószínűséggel teherbíró felnőtt. Az összeráncolt homlokú rendreutasítás nevel egy életre félszeggé és tétovává. Azért van így, mert a védett csecsemő mindjárt kezdetben megtanulja, hogy méltó a figyelemre. Érzi, hogy szeretik,s azt szűri le belőle, hogy őt lehet szeretni. Ilyen belső tartással indul szüntelenül táguló körökben felfedezni a világot. Kezdeményező gyerekké cseperedik, mert a teljes elfogadottság biztonságot adó érzését már megismerte.
A túlfegyelmezett csecsemő szemében kevésbé rózsás a jövő. Számára nem titok már, hogy az élet olykor kegyetlen, s előfordulhat, hogy nincs támogató, simogató kéz, amely megsegítené kiszolgáltatottságában. A szeretett csecsemő jelmondata így hangzik: “Próba szerencse”. A fegyelmezett csecsemő vezérelve: “Ne szólj szám, nem fáj fejem.”
Summa summárum, az elrontott iskolás gyereknek talán javára válik a fokozott fegyelmezés, de a csecsemőt a fokozott fegyelmezés rontja el.”
[…]
“Boldog gyerekből válik kíváncsi gyerek.”

Köszi Bobó, és Livus!