A mi Ringatónk

Boci-boci tarka, ezeknek van füle, meg farka is

Kábé két hónapja voltunk utoljára a helyi tehenészetben. Akkor Szófia még nem igazán fogta a bocit, mint állatfajtát. Gondoltuk, most már biztosan érdekelnék őt ezek a jóillatú, barátkozós, érdes nyelvükkel folyton nyaldosós, tarkabarka, békés állatok.
Így estefelé, miután a papa is megérkezett, elmentünk a helyi tehenészetbe, egyrészt túróért a holnapra tervezett turóspalacsintához, másrészt pedig bociillatot szaglászni és bocikat simogatni :-)

Volt a piciboci,

aki ha éppen nem menekült a Szófia örömujjongásai miatt érzett ijedtségében, akkor a papa térdét szaglászta:

Volt a picit nagyobb boci, aki már nem elégedett meg a szaglászással. Neki megengedtük, hogy megnyalogassa, és egy kicsit meg is szopogassa Szófia mancsát.

:-( Húúú, egyszer nem figyeltem oda rendesen, és picit meg is szorította az ujjacskákat, aminek egy kis sírás lett a vége :-( Gondolom, hogy nem nagyon fájhatott, mert ezek az állatok nem szorítanak hirtelen nagyot, de azért lelkiismeretfurdalásom volt miatta, hogy milyen gondatlan vagyok: rögtön elsőre leharaptatom a gyerek kezét a bocival :-(

És volt a fejőstehén, aki a gyerek végignyaldosását a zoknijánál fejezte be. Itt már nagyon figyeltünk, hogy ne legyen rászorítás (vagyis Tamás figyelt, én fotóztam).

Ja, és ezen a képen bal alul az egyik piciboci éppen szopizik :-)

Retro

Szófia ma a papától megörökölt (1979-ben Magyarországon vásárolt!!!) hordozóban csücsülve járta körbe a környéket a Barta nagymamával és Veronikával.


(Én eközben diadalmasan győzedelmeskedtem egy kisebb kuplerájbanda felett!!!!!!!!!!! Ahhh, adjátok a virágot az asztalra!)

Ringató

Ma voltunk Ringatózni.
Bár a tízórási kezdés nekünk kicsit késői volt, ui. Szófia kilenckor már aludni szokott, és így a kilenctől tízig tartó egy óra főleg nyüsszögéssel telt, úgyhogy nem is volt sok kedvem menni,
a foglalkozás végül nagyon jó volt.
15 kiskölköt számoltam, a legkisebb olyan féléves forma, és a legidősebb kettő körüli.
Klassz kis dalokat énekeltünk, mondókázgattunk, lovagoltattunk, körbesétáltattunk, huppantottunk, stb., stb.
Én a dalok, mondókák nagy részét ismertem fiatal(abb) koromból, de azért nekem is tudott újat mutatni Irma néni.
Úgy láttam, hogy a többség picit nehezen indult be, páran voltunk, akik már rögtön az elején együtt nótáztunk, verseltünk Irma nénivel. Aztán szép sorjában a többiek is bekapcsolódtak.
Voltak dalok, amikhez furulyás vagy triangulumos kíséret is járt. Ezek különösen felkeltették a lurkók figyelmét (mondjuk a Ded a furulyát itthonról is ismeri).
Szófia első körben persze a nagy gyerektársaságot és a foglalkozás elején és végén szanaszét guruló labdákat értékelte. Nagyon messzire azért nem ment, inkább csak a közelben flangáló gyerekekkel próbálta felvenni a kapcsolatot.
Szóval szóltak a dalok, mondókák, azokkal a gyerekekkel, akik éppen nem flangáltak, játszottak a szüleik, és igazából jó hangulatban telt a foglalkozás, de fúúú, volt egy zúzósabb eset is, amikoris az angyalhajú kiskölök (akinek a fajtájától első látásra mindenki elolvad a szőke göndör fürtök láttán) odament egy kislányhoz, és hátulról mindkét kezével belecsimpaszkodott a hajába, úgy próbálta lehúzni a földre. Kb. félperces dulakodás után sikerült a szülőknek az angyalhajút leszerelni... Innentől kezdve aztán folyamatosan résen voltam, és ha az angyalhajú másfél méternél közelebb jött, már pakoltam is arrébb Szófiát.
Mindent egybevéve jó volt, szép volt, megyünk legközelebb is. Egyelőre havonta egyszer, aztán ha a környékbeli falvakban is beindul a nagyüzem, akkor a gyönyörű hangú Irma néni sűrűbben is tud majd jönni.
Köszönet Anitának, Évának és Mariannak a szervezésért!

Baracksors

Kicsit hasonlít a paradicsomos szotirhoz, de az áldozati barack nemcsak széttrancsírozódott, hanem be is kebeleződött, legalábbis egy jórésze.

Ez már a kezdet utáni valahányadik fázis volt, bár egy kis marcangoláson már túl, de azért még felismerhető:

Úgy kezdődött ugyanis, hogy mára barackvacsorát találtam ki. De mivel a Deddel a karomban késezni nem akartam, gondoltam, adok egyet a kezébe, és azzal ő elbíbelődik, míg én meghámozom és leturmixolom a másik kettőt. Végülis jól gondoltam.

A bíbelődés azzal kezdődött, hogy belenyomkodta az ujjacskáit a barackba. Aztán amikor már (szerintem) szitaszerű volt (azért írtam, hogy szerintem, mert készült videó is, s utólag megnézve egyáltalán nem látom szitaszerűnek a barackot), akkor kezdte el eszegetni.

Itt már több a marcangolás, mint az eszegetés:

Itt pedig a rongyosra szaggatott barack maradványai láthatók a pofin, kézben, előkén és tálcán.

Hát persze, hogy a szokásos esti nagyfürdést egy fél órával megelőző villámcsutakolás lett a történet vége.

Elterpeszkedős

Tamás elterpeszkedős postjához csak annyit, hogy nem tehetek róla, de én akkor tudok nyugodtan aludni, ha néha-néha megébredvén látom a fejem mellett a légzésfigyelő kis zöld ledecskéjét légzésütemben felvillanni.
Amíg nem volt, jaj, de sokszor felriadtam, és hajoltam oda az egyébként mellettem alvó dedhez, hogy hallgassam a légzését.
A legelején is voltak aggodalmaim, de igyekeztem elnyomni őket. Aztán megismerkedtem egy olyan emberrel, akinek nem az ezredik ismerőse, hanem jó barátnője volt a mama, aki a babáját SIDS miatt veszítette el. Ez számomra nagyon sokkoló volt.
Aztán megismerkedtem pár olyan mamával és babával, akiknél a légzésfigyelő életmentő szolgálatot tett.
És onnantól kezdve már nem bírtam elnyomni a félelmeimet.
És bár sokan mondják, hogy nálunk félelemre semmi ok, mert a miénk egy makkegészséges gyerek, s a családban sem fordult elő soha ilyen eset, de mégis. Én így tudok nyugodtan aludni.

Úgy nő, mint a gomba

Amikor először felállt, még csak a kanapéról pakolt le.

Azután rábukkant a cipősszekrényre. Ugyan még nem látta, hogy mi van rajta, mert ahhoz túl picur volt, de amit elért a szélén, azt lehúzigálta.

A cipősszekrénnyel együtt volt a soron a számítógép kihúzogatható lapja, ami igazából a billentyűzet helye, de mi a nagyon jól téphető telefonkönyveket tároljuk rajta.

A következő állomás a számítógépasztal, a rajta raktározott mindenféle helyenincs kacattal, majd a varrógépállvány az épp csak rárakom, amíg a helyére nem teszem holmikkal.

S mindegyiket úgy kezdi, hogy nem látja, hogy mi van rajta, csak kapaszkodik fölfelé, matat az aprócska kezeivel, és sodor le mindent, ami a kezébe akad.

Mindez csak simán jópofa és emellett jó látni, ahogy nő

A gáz viszont gáz.

Először csak a sütőajtó foganytújába csimpaszkodott:

most viszont már eléri (és kezdi tekergetni!!!) a gombokat is. Csak mert az olyan jópofa. Úgyhogy manapság, ha a konyhában, a gáz körül randalírozik a ded, miközben én teszek-veszek, akkor minden szem rámered, és folyamatosan figyeli a megmozdulásait.

Ma rámszakadt az ég

Nemrég beugrott hozzánk egy illető valamiért. Ma séta közben összefutottunk vele.
Az illető először látszólag csak úgy megkérdezte, hogy jól érzi-e magát a férjem itt. Én úgy értettem, itt, ebben a bakonyi kis falucskában. Mondtam nekik, hogy nem, mert ő inkább főváros-párti. Szereti, a nyüzsit, a pörgést, szereti, ha lehet menni, ha válogatni lehet a jobbnál jobb programok közül (és a program itt nyilván nem a fűnyírást, kutyasétáltatást, gyerekezést jelenti). Ő egy ilyen fajta.
Illető reakciója erre: ő nem konkrétan erre gondolt, hanem inkább a házra. Mert -ne sértődjek meg, de - ahogy nálunk volt, kicsit körülnézett, és hát ebbe a házba így neki sem lenne sok kedve hazajönni (hajszálrepedések az égbolton), és ő nem tartja kizártnak, hogy a férjem ezért keresett ilyen messze munkát (ujjnyi repedések az égbolton).
Mondom neki, hogy nem, nem erről van szó, ugyanis amikor a férjem elkezdett munkát keresni, a gyerek még a holdban sem volt, és amikor megkapta az állást, akkor is még mindig csak várandós voltam, és tudom, hogy most kupleráj van nálunk, de akkoriban nem volt ez így (sőőőt, én voltam a rendmániás feketebárány, aki folyton csesztette Tamást a szanaszéjjelhagyott holmiai miatt). Dehát mióta a gyerek van, azóta a háztartásra időm nincs.
Illető mosolyog, és azt mondja erre, hogy azért azt nem lehet, hogy napi tizenhat órában csak a gyerek, és minden más hanyagolva van (repedések szélesednek). Mondom erre, hogy lehet, mert a miénk egy többemberes baba, s mivel nekem alig-alig van segítségem, egyelőre nem tudom másként megoldani a dolgokat, de ez később biztos másként lesz majd.
Illető véleménye, hogy a gyereket márpedig járókába kell tenni, és ha egyszer én vagyok otthon egész héten, minden nap, akkor nekem kell megoldanom a feladatokat egyedül (égbolt rogyadozni kezd). Mondom neki, hogy hát az nem úgy van egy ilyen gyereknél, meg különben is, hasonló mentalitású babák mamái mind azt mondják, hogy egyedül, egész héten segítség nélkül ők sem bírnák a gyerek+háztartás terhet cipelni, és náluk sem lenne más a helyzet, ha a papa csak hétvégékre járna haza.
Illetőn látszik, hogy nem érti, amit mondok, és jótanácsként annyit mond, hogy azért szerinte gondolkozzak el, nehogy aztán a végén egyedül maradjak, mert akkor már nem lesz min gondokozni (most szakad rá az égbolt a vállaimra), és esetleg a takarítás mellé még eszembe juthatnának olyan kedvességek is, mint pl. virág az asztalon, stb., hogy öröm legyen hazajönni a férjemnek (kívülről nem látszik, de belül én is rogyadozni kezdek).
Megköszönöm illetőnek az észrevételt, és elindulok haza; mind a hetvenvalahány kilómat és a gyerek tíz kilóját is a bokáimban érzem.
Hazaérünk, szétnézek, nem új a látvány, kupleráj mindenhol. És nemcsak a kettőnk utáni, hanem a hármunk utáni hétvégi kupleráj.
Nem mintha sokat számítana mások véleménye (persze van, akié számít), de ilyenkor mindig elgondokozom, hogy hogy lehetek ennyire béna, és impotens, hogy tényleg! miért nem bírok én egy darab gyerek mellett rendet tartani? Vajon mások hogy csinálják?
Régebben én is mindig elszörnyülködtem azon, hogy micsoda kupleráj bír lenni egy kisgyerekes lakásban. Most meg mások szörnyülködnek rajtam...
Vannak persze -szerencsémre- olyanok is, akik nem veszik tőlem rossz néven a kuplerájt, mert szerintük ahol kisgyerek van, ott nem lehet rendet tartani. És amikor ezeknek az embereknek a megértő viselkedése jut eszembe, akkor kicsit megvígasztalódom.
De azért bánt az "ellentábor" véleménye, akikről úgy érzem, hogy ha mondjuk kb. egy napra belebújnának a bőrömbe, akkor azér' meggondolnák, hogy milyen kritikával illetnek akár face to face, akár csak a Tamásnak mondva.
Mert ugye könnyű úgy takarosnak lenni, ha mondjuk minden nagyszülő karnyújtásnyira van, és alig várja, hogy unokázhasson, akár hetente többször is, vagy ha az ember pasi, és fogalma sincs a világnak erről a részéről, vagy ha az embernek eszik-alszik gyereke van, vagy ha a férje mindennap hazajár és kiveszi a mama kezéből a gyereket, még ha csak egy-két órára is, vagy a férj esetleg műszakban jár dolgozni, és akkor meg félnapokat is tud gyerekezni, amíg a mama háztart, és van ideje feltöltődni, nem csak a gyerek, a gyerek, a gyerek, egész nap.
Mert hiába is teszem be a járókába esetenként, azért az mégsem olyan, mint amikor valaki kiveszi a kezemből, és semmi gondom nincs rá, hanem tudom nyugodtan végezni a dolgaimat, nem kell tízszer félbeszakítani és fél óra alatt elvégezni az egyébként 5-10 perces melót.
Hát ez van.
És jajj, de sokat tudnék még ide írni most, de ettől a mai jelenettől teljesen elkedvetlenedtem, és már ahhoz sincs kedvem, hogy leírjam a további gondolataimat.
És tényleg nem tartom kizártnak azt sem, hogy én vagyok a béna, de ha valaki a helyemben jobban tudná, akkor az legyen szíves eljönni hozzánk egy hétre, és kiokosítani engem a hogyanról... plííííz.

Sikítgatás

A délutáni alvást követő 2 óra alatt minden igyekezetem (tegye fel a kezét, aki azt állítja, hogy ilyen nincs....inkább ne, túl sok a jelentkező ;-) ) ellenére sikerült eljutnom odáig, hogy Szófia irántam való érdeklődése teljesen elveszejtődött....és Szófia elkezdett nyomulni Mamira, aki ezt persze nem vette jó néven tőlem, hiszen nekem illett volna helytállnom, hogy Ő is végre csinálhasson valami mást...

A mindig mentő megoldás most is a séta volt. Szófia hátra "felugrik", esernyő fölénk tart, és elviharzottunk kettesben. Odafelé menet (hogy hova? Magam sem tudom, ilyenkor mindig csak úgy nekilódulunk valamerre, lesz, ami lesz) még elszórakoztunk az Oszi megfigyelésével (mintha egyszer olyat hallottam volna a Gyermek szájából, hogy Hátteoszi - persze nem ilyen tisztán...), de visszafelé már Oszi sem volt olyan érdekes, ezért elkezdtem mesélni az udvar állatairól, tyúkokról, kakasról, kacsáról, kutyáról és cicáról (ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kotkodácsoltam, kukorékoltam, hápogtam, ugattam és nyávogtam...remélem gyermekem nem ábrándult ki belőlem teljesen azt gondolván, hogy "ez meghülyült" :-) ). Egy darabig érdeklődve szemlélt és hallgatott, majd egyszercsak elkezdett olyan megijesztelek hangsúllyal sikongatni (odafelé is kiabált le a völgybe, de ott csak a visszhangot figyelte), mire fel én mindig úgy tettem, mint aki megijedt. Erre ő még nagyobbat sikított, és látva a sikert jókat kacagott a saját huncuttságán.

Így nézünk ki séta után:

Elterpeszkedve

A fenti cím ne tévesszen meg senkit. Itt most bizony inkább nyomorgásról lesz szó, semmint holmi édes henyélésről szanaszét kalimpáló végtagokkal...persze arról el pillanatra sem elfeledkezni, hogy jelen idősávban idehaza csajok-pasik 2-1 arányban juttatják érvényre elképzeléseiket. Sőt...
Nem emlékszem, hogy annak idején megemlítődött e itt a blogon, hogy szereztünk (vettünk) egy kókuszmatracot, melynek mérete már-már emberfelettinek tűnt. Hosszában 200 cm, szélességben pedig 180 cm! Már az autó tetején is félelmetesen nézett ki, különösen 70 km/h óra felett, amikor már azt hittem, hogy leszakad a fejem fölül a 20 éve odaszerkesztett tető. Inkább lassítottam, és jól megnéztem minden fűszálat az út mellett...
Mindenesetre a terv az volt, hogy milyen jó lesz ez így, mert legalább az eddigi 140/3 (azaz 46,67 cm) rész helyett majd mindenkinek 180/3 (azaz már 60 cm) egységnyi hely fog jutni (némileg árnyalja a képet, hogy Szófia előszeretettel feküdt közöttünk keresztben, ezért én már ab ovo élével heléyezkedtem, így 30 cm helyet foglalva el.)
Ehelyett:
Viki tapasztalati úton haladva megállapította, hogy nekik keresztben jobb - Szófiát jobban el lehet helyezni a felszereléseivel együtt, és neki is kényelmesebb az éjszakai biliztetésnél.
Én 183 cm vagyok. Ez minden bajok forrása. Levágathatom hajam kopaszra, ez akkor is ennyi. Tehát bokától lefelé kellene fogyni. El. Nem megy. Persze én mindezt kicsit zokon veszem, ugyanis nagyon pályáztam a helyre. Viki persze próbálta jóindulatúan megkeresni a megoldásokat - felhúzott lábbal alvás, "csak bokától lefelé lógsz le", odateszünk valamit toldásnak - , de én makacsul ragaszkodom a helyhez.
Így a még hátralévő egy hónapban (ui. ez az állapot addig kell fennáljon, amíg Szófia alatt ott a légzésfigyelő) a lányok terpeszkedve alszanak, én pedig a szomszédos nappali kanapéján cellázok éjjelente, sokkal kevésbé elterpeszkedve :-)

Édeshármas

Vasárnap Helka-nézőbe voltunk.

Kíváncsian vártuk a találkozót, főleg azt, hogy a két leányzó mihez fog egymással kezdeni, ugyanis mindkettő nagy nyomulós hírében áll.

Végül aztán nem történt semmi különleges; néhány egymás kezéből játékot kihúzgálástól eltekintve zavargásmentesen telt az összejövetel.

A lányok nem estek sem egymásnak, sem összefogva a Balázsnak (huhhh!).

Helkus leginkább nézelődött, ő amolyan observer volt a háznál.

Balázs a felfedezők útját járta, ő még lépcsőre mászni, és lépcsőről levezetve lenni is megtanult.

Szófia pedig hozta a motor driven formáját; az idő nagy részében élvezte, hogy új helyen van, rengeteg felfedeznivalóval. Papa nem győzte összeszedni az egyszem gyerekét a ház különböző pontjairól.

Egy kupac baba. Kincseink: a háttérben Helka, a vendéglátó, elöl Balázs, a fiú a bandában, középen Szófia.

A vendéglátó Helka kiflivel eteti Balut,...

... és Szófiát.

A lányok sutyorognak, Balu pózol:

Szófia, mivel a délutáni alvása egy az egyben kimaradt (s ez az én idegeimet is megviselte - utólag beláttam, nem kellett volna problémáznom rajta, legközelebb nem teszem!!), jól elfáradt. Hazafelé aludt egy jó fél órát, aztán nagyon pici játék után fürdött egyet a papával. Annyira fáradt volt, hogy még a törölközés közbeni szokásos randalírozásra sem maradt energiája, csak viselte türelemmel, hogy történjenek vele a dolgok:

Újdonságok

Szófia gyorsan sokmindent megtanult sima utánzással az utóbbi egy-két hétben:

- tud ajtót és ablakot nyitogatni és csukogatni;

- ha zoknit vagy cipőt talál, megpróbálja azt felhúzni a babatappancsokra;

- van egy babafésű- és kefekészlete (Csucsutól és Kaportól kapta még nagyon apróbaba korában), amikkel ügyesen próbálja fésülgetni a tenger haját.

- hajcsattoknak, hajráfoknak is nagyon jól tudja a helyét, mármint nem a hajcsattos dobozban lévő helyét, hanem a hajban lévő helyét, s vagy az enyémbe, vagy a sajátjába próbálja betűzködni őket;

- tud autót tologatni és brümmögni mellé (na jó, ezt Tamás direkt mutatta neki);

- s végül, nagyon-nagyon jól tudja, hogyan kell a Balázs babától kölcsönkapott játéktelefont az ember füléhez tartani:

Nem vagyok nagyon büszke rá, de a jelek szerint olyan sokat telefonálok mellette, hogy ezt mindenféle rávezetés nélkül, önállóan megtanulta...

Nyár végi locspocs

Szombaton délután felkerekedtünk, s ismét elruccantunk a bodajki tóhoz kicsit világot látni.
Szófiát letettük a fűre leterített plédre, ő azonban egyáltalán nem akart a pléden ücsörögni és a magunkkal vitt játékokkal játszani.
Ehelyett inkább a tó pereméhez mászott, és ott töltötte az idejét ácsorgással és nézelődéssel.

Sétálgatott picit a papa kíséretében:

... és ácsorgott egy kicsit a mama mellett:

Belelógatta, majd gyorsan ki is rántotta babatappancsokat a hűvöskés vízből:

Végül nagyobb volt a víben tapicskolás csábereje holmi kényeskedésnél, és Szófia megmutatta, hogy ő a vízben is kiválóan tud futni:

Hinta

Szófiának akkor van a születésnapja, amikor a kerti virágok még nyílnak a völgyben és az ablak előtt még zöldel a nyárfa...
De a Barta nagymamától már most megkapta a szülinapi előzetesét egy csudipiros hinta formájában. Tamás tegnap jól beüzemelte, Szófia pedig jól birtokba vette az új kedvencet:

És közben ment a

Hííínta-palííínta-karááácsonyííí- katíííca...

Balázs megint...

... és megint nem készítettünk egyetlen fotót sem :-(

A program persze a szokásos volt. Szófia rendületlenül nyomult Balázsra, akit Anita nem győzött menekíteni, én meg Szófiát nem győztem visszafogni. Mazsolka persze nem értette, hogy miért nem lehet belenyomni az ujját a másik szemébe, megtépni a haját és a fülét, megrángatni a ruháját, rátámaszkodva felállni, belemarkolni a lábujjaiba, ésatöbbi... És vérig volt sértve, amiért nem kapott szabad kezet a pisztergálásban. Hiszen nincs ő ehhez hozzászokva!

Annyi újdonságot hozott a mostani találkozó, hogy a kölkök elkezdték egymás kezéből kitépni a játékokat. Dulakodásig nem fajult a helyzet, sőt, úgy tűnt, hogy érzelmeket sem nagyon vittek a kitépősdibe, mert teljesen szenvtelen arccal húzták ki a kiszemelt holmit a másik kezei közül.
A legviccesebb számomra az volt, hogy amikor elkezdték mindketten a kis neonzöld labdát akarni, akkor odagurítottam nekik a nagy katicát, gondolván, hogy akkor most mindegyiknek jut egy labda. Hát erreföl nem mindkét labdát akarta mindkét kölök??!! :-)
Evés és séta után még letettük őket kicsit a szőnyegre, amíg mi pakoltunk. Szófia menet közben elbitorolta Anitának a cipősszekrényen felejtett (és a délután folyamán általam sütött :-) babakiflijét. És hogy is folytatódhatna máshogy a történet, minthogy a kiflit akarja mindkettő. Úgyhogy gyorsan bevittem nekik még egy kiflit, és ezúttal csodák csodájára nem volt huzavona, hanem ücsörögtek egymással szemben, bambulták egymást, és mindegyik csendben majszolta a saját kiflijét.

Vasárnap ugrik majd a majom a vízbe, mert csapatostul elmegyünk meglátogatni Helkát.
Helkus állítólag ugyanolyan nyomulós faja, mint Szófia, úgyhogy én most azt gondolom, hogy ők ketten, mint rangidősök (H. szept. 3., Sz. szept. 27.) és egyébként is nyomulósok majd szépen elnyomulgatnak, Balázsnak (okt. 30.) pedig végre lesz egy kis nyugta.

Frizőr

Hétvégén bővítettem pár újabb hajbavalóval a repertoárt, mert mint korábban írtam, az almás csattal nem nagyon voltam megelégedve.

Ma reggel ez a kis virágos gumicska volt a soros:

Szófia csak akkor nem szedi ki azonnal a hajbavalót, ha éppen nagyon játszik valamivel, miközben eltűzöm, vagy begumizom a babahajat. Ilyenkor legtöbbször el is felejtődik az esemény, és általában csak nagy randalírozás közben potyog ki magától a hajbavaló.

Valamikor a délelőtt folyamán történt, hogy Szófia a fenti gumis fejjel utánam csattogott a konyhába, és jó szokásához híven megállt a sütőajtó előtt, hogy megcsodálja benne a tükörképét, és hogy rajtahagyja a százhatvankettedik ujjlenyomatát is a sütőnek a papa által az elmúlt hétvégén egyébként fényesre sikált üvegén.

Szóval belenézett a sütőajtóba, meglátta a gumit, majd odanyúlt a fejéhez és egy jól irányzott, kecses mozdulattal kihúzta, majd elhajította azt. Én meg nem győztem hová lenni a csodálkozástól, hogy :"Jé, ez a gyerek tudja, hogy ő van a tükörben!!" Felhívtam Tamást a nagy újsággal, ő pedig kiokosított, hogy a babák már 7-8 hónapos korukban kezdik tudni, hogy ők vannak a tükörben.

Hát lehet, de én azért mégis örülök neki, hogy most már nemcsak könyvekből tudjuk, de láthatjuk is, hogy tényleg tudja.

Bretegség história

Szóval az egész bretegség-história úgy volt, hogy ugye csütörtökön délután kiderült, hogy kezdődő középfül, de az orvosunk szerint szombaton már simán utazhatunk.
Így is készültünk. Bár a pénteki napon Szófia elég nyűgös volt, s ez az én idegeimet is megviselte (így jár az ember gyereke, ha egyedül tolja a szekeret), de szombaton reggel úgy keltünk, hogy akkor megyünk.
Én rögtön ébredés után nekiálltam összepakolni. Másfél órán keresztül annak a kábé 148-tételes listának az alapján szedegettem össze a holmikat, amit a hét folyamán "Szófiának vinni" cím alatt írogattam össze. Amikor ezzel végeztem, kábé negyed óra alatt összedobáltam a saját cuccaimat és puccba vágtam magam. Majd, hogy Tamás is tudjon öltözködni, vállaltam Szófia puccba vágását is.
Ahogy megfogtam,, rögtön feltűnt, hogy meleg a gyerek. (Tamásnak ez az együtt töltött majd két óra alatt nem tűnt fel. Mit mondjak erre? Pasik!!! ;-) Na, akkor megint mérés. Popsiban 37.5, ami ugyan csak hőemelkedésnek számít, de így nem megyünk sehová sem.
Puccból kivetkőzés után végülis abban maradtunk, hogy akkor szombaton otthon pihi, aztán vasárnap újból megpróbáljuk, úgyhogy a kb. 148 tétel maradt a szatyrokban.
Mazsolka vasárnap reggel megint hőemelkedéssel ébredt, s mi úgy döntöttünk, hogy akkor most már nem megyünk sehová sem, mert Tamásnak péntek reggelre mindenképpen Fehérváron kell lennie, s így túl rövid lenne az idő.
Vasárnap este még átfutottunk a házi- és gyerekorvosunkhoz, mert Szófia hirtelen nagyon kipöttyösödött, s én azt hittem, hogy megint gyógyszerallergia, de vszleg csak melegkiütések voltak. Mindenesetre már akkor megnézte a doktornéni a fülecskéket, és megállapította, hogy az egyik majdnem teljesen rendben, a másik pedig teljesen rendben. Kövek a szívről lepotyogtak a rendelő linóleumpadlójára.
Hétfőn volt még egy kontroll, és akkor már tényleg minden okés volt.

Világjárás pedig két héttel későbbre halasztva.

Áut

Most, hogy már vagy harmadszorra olvastam el Viki legutóbbi bejegyzését a szószedetről, tűnt fel, hogy ÓRIÁSI tárgyi tévedés van benne...Megrémültem, lesápadtam, kivert a veríték, pulzusom egekbe szökött, szám kiszáradt és megremegtem. Szófia tévútra lesz vezetve! Minden reményem a technikailag is tökéletesen képzett lányomról meghalni látszik....Már-már feleslegesnek tűnik minden próbálkozásom, brummogásom és tologatásom! Mi lesz most?
Ugyanis a szomszéd ismerőseinek nem Opeljük van, hanem egy III-as Volkswagen Golf-juk!!! Ami amúgy valóban zöld...Azt hiszem, lassan beszerzem a NAGY AUTÓS KATALÓGUST. Nem viselném el, ha az oviban megtévesztenék a srácok a matchbox-aikkal... :-)

Tit-ti, hápp és áut

Ezekkel a szókezdeményekkel bővült az elmúlt héten Szófia szókincse.

Tit-ti: tik-tak, vagyis az óra, amit könyvben, falon és boltok kirakatában egyaránt felismer és önként megnevez

Hápp: ha valaki nem tudná, ezt mondják a kacsák.

Áut: hát mi más lenne, mint az autó?
Ma délután a ház előtt lógtunk a lépcsőn, a szomszédékhoz berobogtak a szokásos vendégek a zöld Opeljükkel.
Én: "Nézd csak, Szófia, ott megy egy autó."
Ő: "Áut."
Én: meresztem a szemem a csodálkozástól és keresem az államat az alsó lépcsőfok környékén...

Szóval itthon maradtunk

Szófiának tegnap is és ma is hőemelkedése volt, és bár a kedélyállapota jónak mondható, füléhez sem kapkod, mint ahogy a középfülgyulladásos babák a nagykönyv szerint szoktak, jól is alszik, én azonban mégsem szívesen rizikóztam volna, így a hétvége itthoni pihenéssel telik, holnap pedig újból megmutatjuk Mazsolka fülecskéit a doktornéninek.

Itthon maradtunk :-(

Nem akarom elkiabálni, de talán jobban van.
A füleit ugyan még pisztergálja, és délelőtt extra nyűgös volt (emiatt én is :-( ), viszont láza már nincs, és délután a szokásos randalírozás üzemmódban működött :-)
Úgyhogy holnap, ha reggelig nem lesz változás, elindulunk világot látni, jövő hét végén jelentkezünk élménybeszámolóval.

Breteg :-(

Én annyira szégyellem magam, hogy azt elmondani sem tudom!!!

Az elmúlt két napban volt, hogy melegebbnek éreztem Szófiát a szokásosnál, de ezt azzal magyaráztam, hogy egyébként is meleg van, biztos csak felhevlült a gyerek.
Ráadásul már csak azért sem gondoltam semmiféle bajra, mert nem nyűgösködött, evett is, bár kicsit kevesebbet mint szokott, de a betegségnek semmi jelét nem mutatta.
Tegnap ráadásul szuperjó napunk is volt.

Ma a délutáni alvás után megint volt egy olyan érzésem, hogy túl meleg. Pedig már nincs hőség. Ami érdekes volt, hogy karja, lába, arca nem volt meleg, a háta és hasa is talán csak kicsit melegebb a szokásosnál, viszont a tenyere tök forró volt.
Nem szeretem a lázméréssel macerálni (mert én sem szeretném, ha a fenekembe dugdosnának és percekig ott tartanának egy bekrémezett lámérőt), de mégis elhatároztam magam.
Kétszer egymásután mértem meg (ő meg kétszer egymásután odakakilt a lázmérő okozta ingertől), mert nem hittem elsőre a szememenk: 39.5!!! És az addig oké, hogy a popsiban mérésnél ebből levonunk 0.5-öt, de szerény számításaim szerint akkor még mindig ott az a 39!
Házi- és egyúttal gyerekorvosunk nagyon rendes volt (mint mindig!) és rendelési időn kívül, saját szabadidejében fogadott bennünket.
Tüdő tiszta, kicsi szív szaporán ver, torkocska picit piros, hőmérséklet már csak 37.7 (előzőleg kapott itthon egy lázcsillapító kúpot), jobb fül rendben, bal fül gyulladásban!!!! :-(
Szerencsére még nem gennyes, csak savós, úgyhogy végülis nem mentünk későn (bár én változatlanul szégyellem magam amiatt, hogy nem voltam képes valamivel korábban lázat mérni!).
Én alapból nagyon antibiotikum ellenes vagyok, de pl. a középfülgyulladásnál nem mernék kockáztatni (nagymamám egyik kisbabája nem diagnosztizált és ezért kezeletlenül maradt középfülgyulladás miatt halt meg 4 hónaposan :-( ), úgyhogy simán belementem abba, hogy kapja a gyerek, valamint a doktornéni felírt egy orrcseppet is.
Elfutottunk (autóval persze) a falusi gyógyszertárba, ahol nyitvatartási időn kívül megkaptuk a gyógyszereket. Ez azért nagy szó nekem, mert ott elvileg még ügyelet sincs, és csupán a gyógyszerésznéni jóindulatán múlik, hogy 4 után van-e gyógyszerkiadás. És persze azon, hogy tényleg indokolt és sürgős-e a kérés.
Hazaérvén rögtön bekevertem az antibiot (ez olyan bekeverős fajta: por van az üvegben, azt kell vízzel higítani). Megkóstoltam előbb én, mert szeretem tudni, milyen ízű dolgokat adok a gyerekem szájába. Not bad, not bad! (Tamás mondta erre, hogy akkor hagyjunk neki is, mert ő is meg szeretné kóstolni). Szófia édesen elcuppogott rajta. Az orrbacseppentés már nem ment ilyen simán. Bár a csepegtetés nem ér fel egy a nálunk köztudottan csak közelharc árán kivitelezhető orrszívással, de egy félközelharc mégis kerekedett belőle. Persze csak olyan "Haggyad mán békén az orromat!" típusú.
Doktornéni szerint holnap délutánra (két antibiotikum után) már nem lesz lázas a ded, és nyugodtan mehetünk babalátogatóba a hétvégén, mert pont amiatt, hogy nagyon időben nyakoncsíptük a betegséget, addigra már túllesz rajta a kölök.
Húúú, azért nem kis stressz, amikor az emberben tudatosul, hogy beteg a kölke!
Mindenesetre Szófia egy igazán kemény csaj, még így az általunk, szülők által tervezett Rambó-tábor nélkül is! Én pl. 39 fokos láznál már szédölögni szoktam, és nem bírok kikelni az ágyból, ő meg épphogy nyűgösködött egy kicsit időnként, egyébként pedig jött-ment, játszott, pakolt, felfedezett, beszélgetett, ahogy azt egyébként is szokta.
Reméljük a legjobbakat!!!!

Alagút

"Egy ... pszichológiai kísérletben kis óvodásokat arra kértek, hogy egy homályos, puha anyaggal bélelt, de nagyon szűk alagúton másszanak át. Volt olyan gyerek, aki nem mert átbújni, hanem megkerülte. A másik gyorsan átkúszott rajta, egy harmadik pedig elindult, majd a közepén lehasalt, várt, sírt és újra indult. A kísérlet után megkérdezték az anyukákat, hogy milyen volt a szülésük. Kiderült, hogy az a gyerek, aki megkerülte az alagutat, császárral jött a világra, a gyorsan szaladó kicsi nagyon könnyen és gyorsan született, míg az alagút közepén tanakodó ovisról kiderült, hogy szülés közben elakadt a szülőcsatornában, és csak nagy nehézségek árán tudott világra jönni. A kísérlet vezetői szerint ez azt bizonyítja, hogy emlékszünk a születésünkre. És nem csak arra: valószínűleg minden, ami a fogantatás után történt velünk, valahol mélyen elrejtve bennünk van, és befolyásolja az életünket."

Ezt olvastam ma a neten. Hát én nem tudom.
A mi történetünk a következő:

A miénk nem nagyon szűk és nem puha anyaggal bélelt, viszont alagút, és két méteres. Kb. 3 hónapja kapta Szófia, egy igloval és egy indiánsátorral egy csomagban.

Akkor először csak az alagutat bontottuk ki, de ahogy meglátta, illetve belenézett, megijedt, és elkezdett sírdogálni (pedig nem dugdostuk ám bele). Úgyhogy alagút elrak, iglo elővesz.

Aztán ma, amikor déltájban újból azt tapasztaltam, hogy nagyon unja magát, kivinni pedig nem akartam, előkaptam újból az alagutat.

Egy darabig tapogatta, hengergette, aztán amikor odaültettem az "bejárathoz" (még mindig nem dugdostam bele :-), anélkül hogy bármi egyebet tettem vagy mondtam volna, fogta magát, belemászott és villámgyorsan átspurizott rajta. Utána próbáltam visszacsalogatni, de hiába kukucsoztunk, én az egyik végén, ő a másikon, amikor magamhoz hívtam, szépen végigvonult az alagút mellett, úgy mászott oda hozzám.

Délután még párszor odaültettem a bejárathoz, megintcsak nem mondtam semmi ráutalót, neki pedig látszólag nem volt kedve bújkálni, úgyhogy ennyiben maradtunk.

Fürdés előtt aztán megjött újból a bújóskedv, de annyira, hogy nem győzött oda-vissza mászkerálni benne, vitte a labdáját is, begurigatta, aztán bemászott érte, kivitte, megint begurította, ment érte, egy darabig ücsörgött labdával a kezében az algút közepén, majd megint ki, és így tovább.

Elég hosszú volt a mutatvány ahhoz, hogy lencsevégre kaphassam, bár a képek -talán- a fényviszonyok miatt nem lettek annyira jók. De az is lehet, hogy csak remegett a kezem az izgalomtól :-)

Kifelemenet:

Labdáért jövet:

Ücsörgés benne:

Ja, amúgy fenti cikkhez még annyit, hogy Szófia esetében azt nem lehet elmondani, hogy nagyon gyorsan született, mert picit több, mint 24 órát vajúdtam vele.

Bár a kitolás része csak fél óra volt. Lehet, hogy erre gondolnak, amikor azt írják, gyors?

Konyha a konyhában I.

Szófia úgy döntött, hogy majd ő megmutatja, hogy nem csak a szobában tud konyhásdit játszani!
Először kipakolt, aztán még kijjebb pakolt:

Ma (is) olvastam valahol, hogy a hurrikán közepén csend van. Szófia csendben pakolászott a csendben, én pedig megint a perifériára szorultam :-)

Ja, majd elfelejtettem...

...tegnap voltunk mázsálkodni.

9900 gr
75 cm

(miután bemondtam Tamásnak az adatokat, ő büszkén kiáltott fel: "De jó! Háromnegyed méter a gyerekem!")

Konyha a szobában

Szófia megunta a játékait. Hiába dugdostam el egy részét, és vettem elő minden nap újakat, tegnap alig mutatott érdeklődést :-( Jött-ment a szobában, és nyavalygott, és látszott rajta, hogy halálra unja magát. Amikor mellé ültem játszani, akkor sem volt sokkal jobb a helyzet :-(
Úgyhogy este, amikor már elaludt, beraktam az összes játékát kosarastul, mindenestül a járókába (amit egyébként szinte semmire sem használunk, kivéve ha van fürdés után szárítandó törölköző), és összeszedtem a konyhából néhány általam veszélytelennek ítélt és nélkülözhető felszerelést, s azokat rejtettem be a banánkosárba.
Ami a játékot illeti, nagyjából így telt a mai nap:

(Sz)ámítástechnika

Még mielőtt bárki is arra gondolna a cím láttán, hogy most vadul pocskondiázni fogom a technikát, szeretném leszögezni, hogy egy ennél sokkal nagyszerűbb dologra készülöm felhívni a Kedves Olvasó figyelmét.
Kivételesen ez a bejegyzés nem Szófiáról fog szólni, vagy legalábbis nem úgy, mint ahogy az eddigiek. Természetesen Ő is szerepelni fog, mint mindenben, amióta megfogant, de nem úgy, ahogy szokta. Vagyis sem a legújabb tetteiről, sem szárnyaló gondolatairól, sem szépségéről és szokásairól nem lesz szó. Egyszerűen csak a hatásáról. Hatásáról? Jó mi?
Azt feltétlenül érdemes tudni, hogy tanulmányaink (mármint Viki és az enyémek) szerint én képviselem otthon az "értek hozzá" embert a számítástechnika területén. Most is monitort bámulok...
Annak idején, amikor Viki rádöbbent, hogy Szófia mellett számára az egyetlen kikapcsolódási lehetőséget az Internet szorgalmas böngészése jelenti - én is kikapcsoló tudok ám lenni, de én nem elégszem meg a bambulással és az egy ponton nyomkorászással, mint élettelen egerünk a gép mellett - elkapta a gépszíj, és előtört belőle az "én is akarok honlapot Szófiának" kívánsága, és ezt azzal tetézte, hogy engem, mint gyakorló technikust felszólított, hogy "Csinálj egyet! Olyat, mint ez itt!", s rámutatott egy szépen elkészített oldalra, minek láttán nekem rögtön kétségeim támadtak tudásomat illetően, de talán a hirtelen jött felszólítás hatására is csak egy "Persze"-t tudtam kinyögni. Aztán másnap jött a fejfájás....Honlapot, én? Soha nem csináltam. Mutatták az oskolában, dehát ott csak a vizsga miatt kellett....Meg persze micsoda arcátlanság, hogy miközben én dolgozom, még az is el van várva tőlem, TŐLEM, hogy kitaláljam, hogyan kell. Mindenesetre ez annyira aggasztott, hogy teljesen lebénított, és ebbéli állapotom kitartott egészen a következő számonkérésig, amikor is a tervet kellett volna bemutatnom.
Persze teljes leégés, néhány gyenge próbálkozás a bizonyítvány megmagyarázására, majd nagyütemű görnyedés a gép előtt, hogy legalább valami összehúzom, leírom és kész programot letöltsek, amivel a magamfajta amatőrök is tudnak mit kezdeni.......
....Nem tudtam mit kezdeni vele, ráadásul Vikinek sem egyezett az ízlésével......
...Így hát nő a kormányrúdnál, Viki kezébe vette a dolgokat, és egyszercsak közölte velem, hogy csinált egy blogot a gyereknek, olyat, amilyet eredetileg is szeretett volna....állam leesett...én meg görcsöltem mindenféle varázslókkal, de még egy középen elhelyezett szövegig sem jutottam el....
Következő "lealázó" pillanat az volt, amikor a "Hogyan lehet ide videót betenni?" kérdésre adott "mit tudom én" válaszomra Viki a frappáns "Én megtaláltam" választ adta...Hoppá! végülis az ördög hegedűsének becézett Paganini is autodidakta módon tanult állítólag....Viki, mint a számítástechnika ördögnője! Aztán arra is rájött, hogyan tudja a videókat egy kupacba gyűjteni...Hoppá! Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában, miközben a diplomámat készültem felgyújtani....
Ja, és a látogatottság-mérőt is Ő mondta meg, hogyan tegyem be az oldalra, mert ennél a pontnál én megint elvesztem a különböző számlálók html tagjeinek beillesztésébe....
Mi a fenti eset tanulsága? Számomra több is:
1. Soha ne mondj igent egy Nőnek, mert emlékszik rá....
2. Ne gondolkodj, Ő úgyis hamarabb kitalálja....
3. Attól, hogy papírod van, még nem vagy előrébb, mint a WC-n ülve....ott is van papír....
4. Viki ért hozzá. Kérdezd bátran!

Ettől függetlenül önbizalmam rendületlen, s továbbra is hiszem, hogy megértem azt, amit magyaráz nekem a számítástechnika rejtelmeivel kapcsolatban!

Babacsatt

Mivel Szófiának rohamosan nő a haja, és -bár még nem beszéltünk róla, de azt hiszem- egyelőre nem akarjuk levágatni, hogy ne lógjon a szemébe az elöl levő tincs, vettem neki a múltkorjában két pattintós csattocskát.

A kivitelezésükkel amúgy nem vagyok megelégedve, mert csak az első használat közben vettem észre, hogy az egyébként dísznek is szolgáló rózsaszínű almácskák fogják össze a sárga borítást a fémcsattal, és 90 fokos elfordításra kiugranak a helyükről, úgyhogy simán szájbavehetők és lenyelhetők. Talán pillanatragasztós megoldással használhatóak lesznek.

Lényeg, hogy tegnap megkíséreltem Szófia haját eltűzni. Először csak egy csattal. Gondosan belepattintottam a hajacskába, ő pedig kb. 3 másodpercen belül gondosan kihúzta. Ez kb. nyolcszor egymás után.

Következő akcióterv az volt, hogy gyors egymásutánban mindkét csattot beletűztem a hajába. S úgy látszott, ezzel túljártam az eszén, mert simán megelégedett az egyik csatt kihúzásával, a másik pedig maradt a hajban.

Nem volt valami dizájnos, de gondoltam, szoktatásnak megteszi:

Kábé fél óra múlva magától kicsúszott a maradék egy csatt, akkor meg elkezdte visszatűzögetni. De végül nem raktuk vissza, mert úgy gondoltam, elsőre ennyi elég volt.

A délután hátralévő része azzal telt, hogy időnként odanyúlt a fejéhez, hogy van-e ott időközben észrevétlenül odacsempészett kihúznivaló csatt :-)

Édeskettes vasárnap

A vasárnap elég nyögvenyelősen telt, Tamás ui. szombaton elhagyta a bázist, és hát vége szakadt a nagy kényeztetésnek, amiben mindkettőnket, Szófiát is és engem is részesített az itthonléte jobb pillanataiban (óráiban!).

Úgyhogy jó sokféle programot, vagy inkább "akciót" beszerveztem, hogy Szófia se vegye észre annyira a hirtelen ránkszakadt papahiányt, meg hogy én is jobban bírjam a gyűrődést.

Reggel boltban voltunk élesztőért, meg vajért. Hát ez nem egy nagy durranás, főleg nem annak tükrében, hogy a bolt tőlünk kb. két percnyi gyaloglásra van, de mégiscsak program, mindenféle szemkápráztatóan színes csomagolású áruval telerakott polcokkal, kedves boltosnénikkel, és pörgő ventillátorral a plafonon.

Ebéd előtt kimentünk a körtefa alá. Én összegyűjtöttem egy snecisvödörbe az előző nap a szél által levert körtéket, Szófia addig a déditől hozott alma héján rágódott. Majd amikor én végeztem az összeszedegetéssel, ő következett a körtézésben. Villámgyorsan megközelítette a már jó előre kiszemelt és addigra körtével megtelt snecisvödröt, és elkezdte belőle kihajigálni a körtéket.
Aztán amikor megunta a kihajigálást, akkor visszapakolásza őket (legalábbis egy részüket), s közben azért nem felejtette el megrágni sem egyiket-másikat.

Majd megnézegette, hogy mozog-e még a snecisvödör füle.

Oszinak most csak annyi jutott, hogy sóvárogva figyelhette az ólja mellől az eseményeket.

Végül elvonultunk a körtefa alól, mert a szél miatt újból elkezdtek potyogni a körték, és nem akartam volna, hogy Szófia buksija bánja a potyogást.

Délután elmentünk az utcánkban lakó Hajni néni Fasírt kutyájának a (6 hetes) kölkeit megsimogatni. Hajn néni kilopott nekünk két kiskutyit, akik először le-föl szaladgáltak a füvön, majd mintha összebeszélek volna, mindketten egyszerre nekiestek a fűben ülő Szófiának. Fölugráltak rá, nyaldosták ahol érték, ráncigálták az előkéjét, ruhaujját, gatyamadzagját. Szófia egy darabig élvezte, aztán egyszercsak megelégelte és elkezdett pörlekedni velük. Pont eddigre értek oda a harcos sziámi macskák, akik elől Hajni néni a kutyikat, én pedig Szófiát menekítettem, mert ezeknek a sziámiknak, legalábbis az anyának van egy olyan tulajdonsága, hogy mindenkinek nekiesik. A kicsi pedig bár még nem olyan vad, de anyja fia, és mint ilyen, szerintem jobb félni, mint megijedni.
Ugyanebben a körben még elmentünk pipiket nézni, aztán irány haza.

A nap utosló kinti akciója a biciklizés volt, de ez csak kb. 10 percig tarott, mert Szófiának tegnap valahogy nem volt kedve hozzá.

De minden egyes alkalommal, ahogy hazatértünk és beléptünk a házba, rögtön elkezdődött a "Meeeeeee...", vagyis a nyekergés. Szerintem hiányzott neki a papa. S úgy vettem észre, hogy a játékait is unja, úgyhogy mára beújítottam, de ez majd a következő post lesz.

Bizonyíték

Ma is, mint minden hónap első péntekjén rendesen szoktam, bevonultam a fürdőszobába egy alapos tisztálkodás-ápolás kúrára - amit Viki csak "egyórás tollászkodásnak" hív. Megfürödtem, hajat mostam, leberetváltam az arcomon serkenő szőrt, majd gondolván a délutáni vendégfogadásra, bekentem hónaljamat az Öreg fűszer nevű illattal (csak a reklám kedvéért kerülöm az angol kifejezés használatát, de a nyelvet nem ismerők segítségéül elárulom, hogy az öreg old, a fűszer pedig spice a szigetlakók nyelvén), és visszasiettem Szófiát felvigyázni.
Mostanában - úgy körülbelül az utóbbi egy hétben - Szófia feltűnően kezd önállósodni (ami persze még nem azt jelenti, hogy Ő szolgál ki minket), minek jelei a próbálom magam hanyattvágva megfeszíteni, ha fel akarnak venni, pedig nem akarom; vagy az elcsattogok gyorsan, nehogy felvegyenek; avagy az eljátszom én egyedül, haggyá' má'.
Ezért csak leültem mellé a kanapéra, amolyan természetes korlát gyanánt, hogy azért a nagy önállóskodásba le ne essen a lelkem, s hagytam, hogy kedvére matasson az ott heverő dolgokkal, és elközlekedjen, ha esetleg arra vinné az elhatározás. Félig lelógva a kanapéról - az öntudatos kislányoknak ugyanis temérdek helyre van szükségük a kiteljesedéshez - egyik kezemen támaszkodva azon testem és karom alagutat - inkább átjárót - képeztek, mely alatt Szófia nem is felejtett el átbújni. Mivel Szófia már eléggé nagy kislány, ezért a feje búbjával odadörgölőzött átbújás közben az én amúgy jó illatú hónom aljához. (hiába, jó valamire a mosdás) Ebből tudtam, hogy nem jövök ki egyszerűen....
Amint Viki ráközelített A gyermekre, egyből megérezte a "BŰZT". "Mitől ilyen büdös a gyerek feje???" -hangzott a kérdés, majd a választ meg sem várva a világ végéről, Szófia fejtől kezdődő elsorvadásáról, és a tragédiák tragédiájáról kezdett vízionálni, s nem felejtette el sietve hozzátenni azt sem, hogy "mindjárt ideokádok".....Próbáltam élét venni a dolognak, s elütni a dolgot annyival, hogy "de hát ez egy jó illat"...de erre is kész volt a válasz, mely szerint A gyerek fején őt ez kifejezetten zavarja, sőt "undorító". Szóval megnyomtam a nagy piros világvége indulj gombot.
Persze Szófia látszólag rá se hederített az egészre, nem érezte át a helyzet nagyságát, azt, hogy Ő most részese lett valami visszafordíthatatlanul borzasztó dolognak, mely csak katarzisban és Viki emésztésének teljes inverzre fordulásában végződhet. A gyermek továbbra is játszott, evett, pisilt, majd aludt egyet.
Gyanítom Viki fogaskerekei tovább csattoghattak, ui. mire Szófia felkelt, közölte, hogy most akkor hajmosás van! Próbáltam meggyőzni arról, hogy estig legfeljebb csak egy kis foltocska haj színe változhat meg az anyagtól, és majd én megmosom A gyermek haját az egyébként is bekövetkező közös esti fürdés alkamával, de nem volt apelláta! Hajmosás VAN, akkor hajmosás VAN! Megvontam a vállamat, majd hagytam, hogy bekövetkezzék...
Pár perc múlva - gondolom lovak csutakolását is megszégyenítően alapos samponos hajmosás után - előkerültek, majd a szárításban már besegítettem én is.
Eltelt az este, Szófia megfürdött, 8 darab fogát megmosta, majd elaludt. Viki kicsit Babanet fórumozott, én zenei videókat nézegettem az interneten, majd leültünk megbeszélni a nap és a holnapi nap történéseit. S mi derült ki? Szófia feje a mindent lemosó csutakolás ellenére még mindig magán hordozza az Öreg fűszer általam használt változatának illatát...bocsánat, szagát.
Szóval mondhat nekem bárki bármit, nekem ez nem ígéret...ez maga a BIZONYÍTÉK!

Mi így csináljuk I.

Az alábbi írást Bobó blogján találtam:

Desmond Morris: Babafigyelőben

"Nem azt a csecsemőt rontják el, akit dédelgetnek, hanem akit vaskézzel fegyelmeznek. Ellentmondásosnak hangzik, ezért magyarázatot kíván a dolog.
Annak idején sűrűn hangzott el a síró csecsemő kapcsán, hogy “ki akar fogni” az anyján vagy “rá akar telepedni”, mintha valami kis álnok imposztor üzelmeiről volna szó. Valaha szokás volt nem hederíteni a szerencsétlen csöppség sikoltozására és tétlenül várni, míg a zokogás elhal. “Gyakorolja a tüdejét”, mondták a bömbölő kicsiről. … Rámutattak, hogy ha az éjszakánként bömbölő gyerekhez nem megy oda senki, éjszakáról éjszakára egyre kevesebbet fog sírni, és ily módon a szülők rászoíthatják, ne háborgassa őket, mikor aludni vágynak.
E vonzó célkitűzés nyomán sok szülő követte a tanácsot, igaz, eleinte a lelkükbe hasított a zenebona, és be kellett dugniuk a fülüket. A szisztéma bevált. A sírás abbakhagyott. Azért mégiscsak olyan volt az egész, mint egy musztáng betörése. A csecsemő természetes segélykérését fojtotta el, hogy ismételten nem kapott megerősítő visszajelzést. Megfordult a fejében, hogy szülei netán mégsem olyan mindenható, kegyes védelmezők, mint ő ösztönösen vélte. Csorbát szenvedett a bizama irántuk. Most rontották el valójban, olyan értelemben, hogy tényleg kárt tettek benne.
A csecsemő annyira esendő és sérülékeny testileg, hogy első életévében teljes mértékben rászorul a lankadatlan gondozásra és vigasztalásra. Fiatal még a szigorú rendhez és a katonás fegyelemhez. Persze egy sokkal későbbi fázisban, mikor a kisgyerek kezdi felfedezni a világot és ítélőképessége még fogyatékos, javára válik némi fegyelmezés, kifejezetten igényli. Fegyelmezés híján a forgalmas úttestre kiszabaduló totyogóra aligha vár fényes jövő. De a csecsemő más.
A sok simogatásban, ölelésben, gügyögésben, vigasztalásban részesülő baba lesz nagy valószínűséggel teherbíró felnőtt. Az összeráncolt homlokú rendreutasítás nevel egy életre félszeggé és tétovává. Azért van így, mert a védett csecsemő mindjárt kezdetben megtanulja, hogy méltó a figyelemre. Érzi, hogy szeretik,s azt szűri le belőle, hogy őt lehet szeretni. Ilyen belső tartással indul szüntelenül táguló körökben felfedezni a világot. Kezdeményező gyerekké cseperedik, mert a teljes elfogadottság biztonságot adó érzését már megismerte.
A túlfegyelmezett csecsemő szemében kevésbé rózsás a jövő. Számára nem titok már, hogy az élet olykor kegyetlen, s előfordulhat, hogy nincs támogató, simogató kéz, amely megsegítené kiszolgáltatottságában. A szeretett csecsemő jelmondata így hangzik: “Próba szerencse”. A fegyelmezett csecsemő vezérelve: “Ne szólj szám, nem fáj fejem.”
Summa summárum, az elrontott iskolás gyereknek talán javára válik a fokozott fegyelmezés, de a csecsemőt a fokozott fegyelmezés rontja el.”
[…]
“Boldog gyerekből válik kíváncsi gyerek.”

Köszi Bobó, és Livus!