Nincsen ergia

Nem, nem azért nem írok, mert mostanában nincs miről, hanem mert annyira agyilag zokni vagyok, hogy egyszerűen nincs kapacitásom még a grafomániám kiélésére sem.

Vasárnap reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy "Valahogy így érezhette magát a villámcsapta Frankenstein, amikor először felkelt a műtőasztalról, amin összefércelték a darabjait." Fájt minden porcikám, az agyamat meg mintha kiszívták volna, még azt a keveset is... Mondjuk előtte volt pár strapásabb éjszakánk, Szófia a szokásos kétóránként helyett sokszor óránként felébredt, ilyenkor szopi-pisi (ami ráadásul most nem is mindig jött, úgyhogy valami más volt az ébredések oka)-visszaaltatás-visszaalvás. Nemtommár melyik éjszaka, de egyszercsak annyira kiborultam, hogy a sokadik ébredés után"odavágtam" a Tamásnak azzal, hogy most már csináljanak egymással amit akarnak, és hagyjanak engem békén aludni... Szófia persze azonnal elkezdett bőgni, mert mindig bőg, ha nem én látom el éjszaka, és az lett a vége, hogy egy perc múlva újból nálam kötött ki, ahol kiadós sokadik szopi után ismét álomba merült.
Az utóbbi két éjszaka viszont kedvezett nekem, mert csak összesen kétszer ébredt fel, így az alvás-fronton most picit jobb a helyzet.

Egy ideje a nappalok is jóval strapásabbak (mint eddig, mert eddig sem a pihenésről szóltak - azok sem :-). Mióta elkezdett állni, azóta mindenhol állni akar, minden általam igen veszélyesnek ítélt objektumot megtalál és kapaszkodik rajta fölfelé, úgyhogy most én lettem az observer, állandóan figyelem (belső kényszer), mert egyelőre annyira inog, hogy baromi nagyot bírna esni egy rossz mozdulat miatt.
Úgyhogy egyelőre abból állnak a napjaim, hogy ellátom és őrzöm (szolgálom és védem :-).
A lakáson mintha tornádó söpört volna végig. Nincs időm, és most már kedvem sem elpakolni magunk után. Most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hússzor álljak neki annak, és fél óra alatt csináljam meg, amit egyébként egy lendülettel öt perc alatt meg lehetne csinálni.
És nem, nem tudom és nem akarom betenni a járókába. Semmi értelme nem lenne, mert ha kimegyek a szobából bőg (szeparációs szorong és erre nem az a megoldás, hogy kimegyek, ő meg hadd bőgjön), ha meg már egyszer vele maradok a szobában, akkor semmi konyhai tevékenységet nem tudok megcsinálni. Pedig ott lenne a legtöbb tennivaló.

Ellensúlyozza a kimerültségemet, hogy öröm ránézni a Dedre. Imádja az életet, az újabb és újabb felfedezéseket a mozgásbeli korlátok ledöntögetése által számára egyre jobban kitáguló világban. Minden érdekli. Kiszemel, kúszik, mászik, matat, pakol, forgat, ráz, összeüt, szájbavesz, megrág, hetetézik, sikongat, kapaszkodik, támaszkodik, feltérdel, feláll, leül, továbbmatat - egész nap. Fáradhatatlanul. Majd kicsattan az energiától (-velem ellentétben - picit irigylem is emiatt).
Jó látni, tudni, hogy szeret élni.