Oszi módra

A forróság enyhültével ma is kivonultunk a kertbe múlatni az időt.
Én a körmömet piszkáltam, miközben a fél szemem a gyereken volt (mint majd 9 hónapja minden nap és minden éjszaka).
Szófia hol a fejreállított kiskád mellett ácsorgott, hol az általam újból és újból feltekert fáslit tekerte le újból és újból, hol a lavórban lévő 4 centi vizet csapkodta. Közben időnként belemarkolt a fűbe és betömött a szájába egy-egy fűszálat vagy lóherét, mint rendesen a kinti játék idején mindig. Az ilyesminek nem szentelek különösebb figyelmet, mert vagy lenyeli (ezt onnan tudom, hogy néha kikandikál a babakakából egy-egy rövidebb fűszál, virágszirom, lóhere, vörösfenyőtüske vagy egyéb növényi maradvány) vagy kipiszkálja a szájából egy idő után; vagy én piszkálom ki, ha már meguntam a fűevés látványát.
A mai fűevés viszont kicsit másképp végződött, mint az eddigiek. Véletlenül egy igen hosszú fűszál került a szájába, amit kipiszkálni nem tudott, vagy nem akart, lenyelni meg megint csak nem tudott, hiszen túl hosszú volt ahhoz, hogy egyben és gyorsan lecsússzon. Öklendezésre lettem figyelmes, de hiába láttam és nyúltam be a gaz fűszálért a szájába, már nem értem el, mert nagyon hátul volt a nyelvén.
Tehát: öklendezés. Még több, még hosszabb és még hangosabb öklendezés, köhögésekkel tarkítva. Én meg lassan kezdtem bepánikolni, mert hirtelen semmi mentő ötlet nem jutott az eszembe. Szófia végül maga oldotta meg a dolgot: az uzsonnára elfogyasztott joghurt és gyümölcsdesszert egy részének kíséretében végül sikerült megszabadulnia a kellemetlenül hosszú fűszáltól.
Huhhh!!
Erről a jelenetről aztán rögtön az Oszi jutott az eszembe. Ő szokta azt csinálni, hogy amikor elcsapja a gyomrát, akkor keres valami jó hosszúszálú fűfélét, lelegeli és pár perc múlva máris sikeresen megszabadul a nyomasztó gyomortartalomtól...
Szófiánál persze szó sem volt a gyomor előzetese elcsapásáról, és a saját maga szándékos meghányatásáról.
Csak simán viccsesnek találtam a hasonlóságot a két jóbarát önhánytatása között :-)