Ordítozás - legyen már vége!!!

Áááá, úgy szégyellem magam, de néha elszakad a cérna, és ordítok.

Nem mindennapos eset, de ma pl. kétszer is megtörtént:
Először délelőtt, közveltenül indulás előtt a szemöldökömet igazgattam, és ennek ugye három elengedhetetlen kelléke van: szemöldökcsipesz, tükör és szemöldök. Szófia viszont megragadta az ajtót, amin a tükör van, és elkezdte rángatni, illetve nyitni csukni. Pedig van mellette még másik két ajtó is a szekrényen, de neki pont azt kellett rángatnia. Kértem, hogy ne mozgassa, mert nem látom rendesen, amit látni szeretnék. Aztán mondtam neki, hogy ha nagyon rángathatnékja van, akkor rángassa valamelyik másik ajtót. Tudom, hogy értette, mert már ennél sokkal bonyolultabb dolgokat is megért, de ő azért csak a tükrös ajtót rángatta. És kb. az ötödik - már felemelt hangú kérés - után eldurrant az agyam, és hatodszorra ordítottam egyet, hogy hagyja már abba, hát hiába kérem? (megspékelve még egy kis cifrasággal, amit ide most nem írok le...khm...) Hát persze, hogy abbahagyta, és arrébb vonult. Én meg jól elszégyelltem magam, abbahagytam a szemöldökigazítást, odamentem hozzá, megölelgettem és a bocsánatát kértem, amiért kiabáltam vele. Abban a pillanatban már tudtam, hogy másként is meg lehetett volna oldani a helyzetet... :-(
A második eset fürdés előtt volt. Diót pucoltunk a holnap reggelire készítendő diós darázsfészekhez (Liv receptje, innen). Szófia először adogatta nekem az egész diókat megtörésre, majd magához vette a már pucoltdiós csészét és elkezdett belőle csemegézni. Aztán elkezdte először ráönteni a sámliria a diót, ami még nem is lett volna baj. Mondtam neki, hogy arra figyeljen, hogy ha lehet, ne potyogjon le a földre a dió. Erre fogta magát, és elkezdte kézzel szórni a diót a földre, majd amikor még kétszer, és másodszorra már emelt hangon kértem, hogy ne szórja, fogta magát és az egészet kiborította. Ááá, megint ordítás. Sőt -szégyen ide vagy oda- még a poharat is földhöz vágtam mérgemben (műanyag mérőpohár persze, semmi baja nem lett, mert kerámiát azért nem csapkodok ám olyan könnyen a földhöz, még méregből sem). Szófiának nagyjából nem volt semmi reakciója, csak nézett rám ijedten (szegénykém), a Tamás alkotta megmentősereg pedig fél percen belül megérkezett és vitte a gyereket fürdeni. Nem tudom, amiatt lehetett-e a direkt kiöntés, hogy már nagyon fáradt volt, de végülis az okot már hiába keresem. Guggoltam tovább, pucoltam a diót, és arra gondoltam, hogy úristen, ha valaki ezt látná, vagy hallaná, biztosan kiküldené a gyámosokat, meg hogy én anyák napjára semmit nem érdemlek, még egy szál szárított kaprot sem...

Szófiát az esetek többségében (SZERENCSÉRE!) nem nagyon hatja meg a kiabálásom, de néha azért előfordul, hogy elsírja magát. Hát... :-( És ordítozós esetek után én is legalább órákig rosszul érzem magam, de ha késő délután vagy este történik ilyesmi akkor minimum másnapig kitart a rossz érzésem.
Tudom én, hogy nem jó ez az ordítozás, még akkor sem, ha nem mindennapos dolog. Sz'rul érzem magam amiatt, hogy nem tudom másként megoldani a helyzetet, és amiatt, hogy ordítozok ezzel a kis tündérviolával. És hát ő ezt aztán a legkevésbé sem érdemli meg.
És tudom, hogy emberből vagyok én is, és fontosabb az érzések őszine kimutatása, mint a mindenáron magamra erőltetett álnyugalom, és pont ezért muszáj, hogy legyen valami más megoldás!

Keresgéltem a neten, teljesen más irányba indultam el, aztán végül oda pottyantam, ahol már hetek óta meg akartam kérdezni, hogy mi ilyen esetben a teendő. Ez pedig a Babanet társalgójának a Pozitív nevelés topikja volt. Még csak kérdeznem sem kellett, mert a lányok még a topikalapítás elején, rögtön az első oldalon megtárgyalták a témát.
Nem arról van szó, hogy kevésbé vadállatnak érzem magam pusztán azért, mert a gyerekkel való perlekedés olyan anyukáknál is előfordul, akiket én ismeretlenül is nagyon nagyra tartok. Nem tartom mentségnek, de mégis jó a tudat, hogy mások is küszködnek hasonló jellegű problémákkal és amit még jobb érzés tudni, hogy igen, van kiút, van más megoldás, lehet kezelni a helyzetet, és le lehet szokni az ordítozásról.
Az olvasottak alapján talán a fő baj nálam, hogy ha már érzem, hogy elkezd forrni az agyvizem, akkor sem teszek semmit, hogy kilépjek a helyzetből, hanem tehetetlenül várom a végkifejletet. És ez ugye nem mehet így tovább. Kezembe kell vennem az irányítást és nem megvárni, amíg teljesen felmegy a pumpa. Hát holnaptól erősen figyelni fogom magam, hogy a jövő évi anyáknapja elé már ne ilyen rossz érzésekkel kelljen mennem. De ez persze csak a többedleges indok, mert az első, és legfontosabb, hogy Szófia az őt megillető bánásmódban részesüljön, és ne sérüljön a lelke az én kezeletlenül maradt indulataim miatt.
"Hajrá, Mari néni!!!"