Tegnap reggeli után mondom Szófiának, hogy nagyon fáj a lábam. Erre berohan a szobába. Elpakolok az asztalról és megyek utána, egyébként is, meg a csönd is túl nagy. És ezt látom:
!!!!
Ugyanis egyrészt, ha "úgy" fáj valamim, akkor be szoktam kenni ilyen-olyan krémmel, kristályolajjal, ilyesmivel. Másrészt, ha nekem fáj valamim, akkor Szófiának is fáj. És most, hogy ennyire fájt a lábunk, neki meg épp a Bepanthen volt kéznél, hát azt kente magára. De ez nem is lenne gond. Viszont az asztalon ücsörgés egy kicsit idegborzoló.
Mostanában megint mászik mindnehová.
Egyrészt tök ügyesen mászik, sokat voltunk játszótéren, mászókán, és az ügyesedés jó.
Másrészt, mivel még nem esett le sehonnan, nagyon nagy az önbizalma mászás-téren: mászik, asztalokra, kerítésre, fára, polcra, minden mászhatóra. Én meg folyton a nyomában vagyok, mert akármilyen ügyes is, azért csak félek tőle, hogy megbillen és lepotyog. Igyekszem persze nem beavatkozni, és inkább csendben, lélegzetvisszafojtva figyelem, minthogy "Vigyázz, mert leesel!" jóslatokkal riogassam őt, de nem könnyű, na!
(Mondjuk nemtom, mit csodálkozom: Zolika unokaöcsémmel pont tegnapelőtt tárgyaltuk ki, hogy mi is milyen nagy mászásmániások voltunk annak idején: 3 m-es korlát, ablakpárkány, ilyesmi hasból ment, és soha nem estünk le sehonnan. Dehát az ember azér' csak félti a saját kölkét.)
2 megjegyzés:
Hát igen, nem könnyű mindig magába fojtania az embernek az ilyen irányú aggodalmait.
Lotte született hegyi kecske, ideje jelentős részét asztalok/székek tetején tölti ülve, állva, járkálva (az ebédlőasztal az egyetlen, ahova nem engedjük, higiénia/szocializálódás címszó alatt). Mivel az elejétől kezdve csinálja, korán megtanultuk, hogy kifejezetten óvatos, csak szeret magasan lenni, meg mászni. Ahogy mondod, gyakorlat teszi a mestert. Azért van olyan, hogy én is alig merek odanézni, és épp a minap esett le a tripptrapp székről, mert annyira a szélére állt, aztán meg talán elfeledkezett magáról. Lepottyant a fenekére, ráharapott a szájára, egy rövidet sírt, aztán minden ment tovább. Szóval lehet, hogy nekünk kell megszoknunk, hogy az esés hozzátartozik a tanulási folyamathoz. Néha arra gondolok, hogy ezek lesznek a legkisebb aggodalomforrások, ha 20 év múlva visszanézünk...
Ez a "született hegyikecske" jó! :-) Szófia is valami ilyesmi, asszem :-) És hát nálunk -egyelőre- a konyhaasztal sem tabu, legalábbis a sajátunk nem. Húú, én az ilyen esésektől nagyon féltem! Leginkább attól, hogy háttal zúg le valahonnan... Fölmászni még fölmászhat, de felállni nem engedem ilyen magas helyeken. Az olyan "eng"... És hát igen, minden korszaknak megvannak a maga "lwgnagyobb bajai"... :-)
Megjegyzés küldése