Móri Karika - I did it!

Hogy megcsináltam, az ahhoz képest nem olyan nagy szám, hogy mondjuk 2001-ben és 2003-ban végigtekertem (szintidőn belül) a Duna maraton távját, ami a Budai vártól a Visegrádi várig a Pilisen keresztül, profiknak 100 km, hobbisoknak 75 km. Természetesen én a hobbi kategóriában indultam mindkétszer, de így is rendesen lógott a belem a végére.
Nagy szerelmem a bringázás, s az utóbbi években nagyon keveset hódolhattam neki. Bántam is, de igazából elfogadtam a helyzetet, s úgy gondoltam, hogy majd ha Szófia már valamivel nagyobb lesz, és nem szopizik, akkor elkezdem újra az edzéseket és esetleg a teljesítménytúrákon való résztvételt.

Múlt hét pénteken este, amikor a gyereknapi műsor után kutattam Mór honlapján, találtam rá a Móri Karika versenykiírására. Hosszú táv 110 km, akármennyire résztvevőkímélő is a terep, ez azért nem fog menni, rövid táv 60 km. Na, erre még van esélyem, gondoltam.
Megszerveztem az elmúlt hétre 3 olyan alkalmat, amikor Szófiát kedves ismerősök felügyelték, én pedig elmentem edzőkörökre, két 30-asra, aztán egy 50-esre, és bár ez nem dicsekednivaló felkészülés egy teljesítménytúrára, abban azért biztos voltam, hogy le tudom tekerni a távot, és még hogyha nem is leszek dobogós helyezett, azért szintidőn belül teljesítek majd.

Ma reggel aztán összeszedtünk magunkat, nekem jó sok víz, sisak, kesztyű, szemüveg, pumpa, pótbelső, és pár müzliszelet, Szófiának enni-innivaló, váltásruha, játékok. Fél órával az indítás előtt értünk Mórra, eddigre a résztvevők nagy része már túl volt a nevezésen. Nem volt túl nagy a tolongás; tavaly kb. 50-en indultak, szerintem az idén sem sokkal többen. Én is kapacitáltam a hét folyamán pár biciklis ismerősömet, de mindenkinek dolga volt :-(
Bár biztos voltam benne, hogy rendben lesz minden, izgultam azért kicsit. Hisz olyan régen voltam már ilyen rendezvényen!
Szófiával jó előre megbeszéltem, hogy nekem mi lesz a programom, és hogy ki fog vigyázni rá. Tegnap estére már kívülről fújta az adatokat, hogy a mama biciklizni megy, és hogy addig ő majd a Danival fog játszani Móron :-)
Kicsit mégis nehezen engedett el, a nevezőasztalhoz is úgy mentem, hogy a karomban tartottam, meg még utána is egy jó darabig. Amúgy külső szemlélő szerint jó erősen csimpaszkodhatott. Ezt onnan gondolom, hogy miközben a nevezést rendeztük, odajött az orvosi ügyeletes srác és megkérdezte, hogy hozza-e a versenyre autóval utánam a gyereket :-)

Itt a rajt előtti utolsó szopi közben készült rólunk egy kép:

9.45 Felsorakozva a rajtvonalnál, aztán indulás:

Mint írtam fentebb, nem voltam "túl felkészült", de magamban úgy gondoltam, hogy azért egy középmezőnyt sikerül majd tartanom.

Hát nem így volt :-(

Már az első 10 km-en úgy lemaradtam a többiektől, hogy alig voltak páran mögöttem.

Oké, oké, hogy teljesítménytekerés, de mégis. El voltam kenődve kicsit.

Aztán elkeztem átgondolni magamban, hogy miért is van ez így.

És a következőkkel magyaráztam a 'lassúságomat':

1/ Itt van még mindig az a + 8 kiló, amit cipelek magamon, és ez nyom azért valamit a latban (egyébként jó, hogy már csak 8, mert egy éve még 16 volt... jaj!)

2/ A bringám külsője abszolút terepre lett tervezve, jó vastag bordákkal, amik tapadnak az úthoz, hogy minél kevésbé lehessen megcsúszni vele. Ez azért jócskán lassítja aszfalton is a haladást. Ja, és nem is országúti, vékonykerekú bringám van, hanem mtb. Még ha aluvázas, akkor is, azért ez egy más kategória.

3/ Biztos számít az is, hogy már kb. két éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, sőt ha jól átgondolom, 4 óránál többet egyhuzamban nem aludtam azóta. Ti. már a várandósságnak kb. a felétől sokszor és sokat voltam fent éjszakánként (akárcsak minden más várandós).

4/ 20 hónapja szoptatok, ráadásul igény szerint, éjjel-nappal; azért ezt biztos nem sok versenyzőtársam mondhatja el magáról (a pasik főleg nem ;-)

5/ És hát ugye a 3 edzés, amit sikerült beszorítanom ebbe az egy hétbe, az nem túl sok...

Hát ennyi. Összeszedtem a miérteket és bánja fene, égő vagy nem, ez van. Végülis tényleg a táv teljesítése a lényeg. Meg hogy van végre lehetőségem újból bringázni egy kicsit. Ezeken és ilyesmiken morfondíroztam, miközben lassacskán fogytak a kilométerek. F.csurgóról ki sem érve találkoztam szembe a már visszafelé haladó élmezőnnyel, akik nyilván a 110-es távra neveztek egyébként.

Kincsesbányán volt az egyetlen ellenőrzőpont, és egyben firssítőállomás.

Már messziről látszódott az út közepén álló, piros-fehér-zöld zászlót lengető fiú, aki beterelte az érkezőket az árnyékba, az itatóhoz.

És csak amikor megálltam, esett le a tantusz, hogy nyilvánvalóan a Cortextől jöttek ki segédkezni az ellenőrzőpontra. Nagy meglepetés volt ez számomra, mert bár egyszer sem gondoltam végig, de valahogy úgy állt össze a fejemben a kép, hogy a résztvevők befizetik a nevezési díjaikat, és a verseny végeztével az összeg átvándorol a Cortex - Agysérültekért Alapítvány számlájára, aztán aviszonlátásra.

Az agysérültek pedig ott voltak szemtől szemben és sürögtek-forogtak az éppen beérkező versenyzők körül: kedvesen köszöntöttek, és nagyon nagy lelkesedéssel szolgáltak ki minket vízzel, töltötték újra a vizespoharakat, a kulacsokat, kínálták a müzliszleteket és pecsételtek a könyvecskéinkbe.

Már magában ez a személyes kapcsolat is elég meglepő és megható esemény volt számomra. Aztán amikor indulni készültem, még kedvesen jó tekerést kívántak. Megköszöntem, és amikor már lendültem fel a bringára, az egyik lány, aki akkor éppen a napernyő alatt üldögélt, utánam szólt még, hogy "Sok erőt!" Hát. Annyira sok szeretettel, őszinteséggel és mosollyal a hangjában mondta ezt, hogy teljesen szíven talált vele. Elkezdtek potyogni a könnyeim, és a következő 1-2 kilométert zokogva tettem meg. És valóban annyi erőt adott ezzel az egy mondatával ez a lány, hogy úgy éreztem, akár a Himalájára is fel tudnék most tekerni. Szóval jól kibőgtem magam, s közben folytattam a tekerést.

A visszaút további része elég nyugisan telt, már nem érdekelt, hogy ki van előttem és ki mögöttem.

Bodajkon meghallgattam a déli harangszót, aztán annyi esemény történt még, hogy sikerült belefutnom egy Zastava-találkozóba. Ezt akkor vettem észre, amikor már a negyedik Z. hajtott el mellettem. És még vagy húsz követte...

Előzetesen úgy számoltam, hogy kb. 3.5 óra alatt teljesítem majd a távot, és olyan negyed és fél kettő között fogok visszaérni Mórra. Végül aztán még 1 óra sem volt, amikor beértem a célba.

Az volt az egészben a poén, hogy előttem kb. fél perccel ért be a 110-es táv első három befutója.

A 60-asok nagyrésze már rég megérkezett és szétszóródott vagy hazament, úgyhogy megérkezett a három fiú, aztán rögtön utánuk én. Danika pedig odakiáltott nagy lelkesedéssel, hogy "Viki, a negyedik vagy!" Vicces volt nagyon, mondtam neki, hogy hát igen, ez most tényleg úgy néz ki, hogy negyedik vagyok, csakhogy ők hárman épp a 110-es szakaszról értek vissza (és ezért minden elismerésem) én pedig a 60-asról :-)

A biztonság kedvéért szóltam a beérkeztető asztalnál, hogy én a 60-as távról érkeztem. Viccelődtünk ezen még egy kicsit: mondta az ott ülő fiú, hogy gondolta, bár ki tudja, hiszen vannak még csodák, hátha beálltam szélárnyékba a 110-es élboly mögé és végigtekertem velük a távot :-)

Hát most nem, de talán majd egy-két év múlva arra is sor kerülhet...

És akkor jöjjenek a további fotók:

Befutó (előttem a 110-es dobogósok):

Szófia egyik kedvenc időtöltése mostanában: a szemüvegemet próbálgatja:

Az én kedvemért tartottunk még egy kis (egy óra) pihenőt a parkban:

...ami hát persze, hogy szopival kezdődött:

Cortexesek, már Móron:

Amíg ettem és regenerálódtam, Szófia és Icuék még parkoztak kicsit:

Igyenvíz és Cortexesek:

Köszönet a családnak (Csucsu, Icu, Danika) és a barátoknak (Edit és Rúfusz) Szófia szakszerű szórakoztatásáért; Orosz Zsoltnak, Gyengési Gábornak és Mórnak a szervezésért; a Cortexeseknek a lelkes segítségért; az égieknek a klassz időért;

Szófiának pedig azért, hogy elkísért, hogy szopival búcsúztatott és várt és hogy szurkolt nekem :-)