Bújócska

Szófiának pár hét óta mániája lett az elbújás. Egy darabig csak a sátrába bújt el, mi pedig minden egyes alkalommal kerestük égen-földön, mire végre kiszólt a sátorból, hogy ott van, és megtaláltuk. Múlt héten bebújt a szekrénye és a virágtartó közé, és hát persze, hogy nem találtuk, csak miután elárulta, hogy hol tartózkodik.

Az elbújás ténye egyébként onnan válik nyilvánvalóvá, hogy amikor elbújik, akkor bejelenti, hogy "Szóti, ebúj /ebút." és innentől kezdve lehet keresni.

Pár napja (mióta megmutattam neki, hogy hogyan lehet felemelt lábakkal a takaró alatt sátrat "csinálni" a takaróból), azóta reggeli ébredés után, szeret a takaró alatt bújkálni, én meg kereshetem, akármilyen álmos is vagyok.

Egy-két napos szokása, hogy ha el akar bújni, akkor egyszerűen eltakarja a tenyerével a szemeit, és bejelenti, hogy akkor most ő elbújt, mintegy felszólítva minket a keresésre.

A legédesebb azonban tegnap volt: délelőtti játszóterezés végefelé a homokozóban ültünk. Mondom neki, hogy na most akkor megyünk haza ebédelni. Egy darabig hajtogatja, hogy nem, nem, én meg hajtogatom, hogy na, most már akkor menjünk. Szófia pedig úgy vet véget a vitának, hogy a homokozó peremén ülve egyszer csak lehúzza a sapkáját a szájáig, és közli, hogy elbújt, és szájig lehúzott sapkával ücsörög tovább. Hát persze, hogy felnevetek :-) Kérdezem, hogy hát akkor most a mama kivel megy haza ebédelni. Erre ő: "Ededú." vagyis egyedül... :-)