Igazából vicces, de azért egy pillanatra felforr az agyvizem,...

.. amikor amúgy is rohanásban és késésben vagyunk.
Szófiát felöltöztetem 'szép' ruhába, mert olyan helyre megyünk. Cipő, kabát felvétele után lesegítem a lépcsőn, ki az udvarra, hogy levegőzzön és mocorogjon kicsit, amíg én kihordom minden elvinnivaló kellékünket az autóba (2-3 körrel megúszom, ha szerencsém van), visszaveszem a fűtést, bezárom a bejárati ajtót, kinyitom a kaput, beindítom az autót.
Szófia eközben a macskát hajkurássza, majd amikor már készen állunk az udvarból autóval kiállásra, odajön hozzám, hogy az ölembe üljön erre a kb. 10 méterre. És az utolsó lépésnél megbotlik, és hasravágódik. Annyira az utolsónál, hogy a fejét beveri az autó küszöbébe, ami miatt persze nem sír, mert annyira nem üti meg magát, de természetesen szépruhástul, mindenestül belehasal, -térdel, -tenyerel a sárba. Mert ilyenkor esik ám csak el, amikor sár van odakint. Ha minden száraz, akkor még csak véletlenül sem.
És mivel amúgy is rohanásban és késésben vagyunk, már nem megyek vissza másik ruháért, és a sárfoltok alatt megbújó szépruhában odavonulunk az 'olyan' helyre.