Szilvinél olvastam tegnap, hogy már akkor, amikor a legnagyobbjuk pici volt, rájöttek, hogy minden egyes betegség egy-egy fejlődési ugrást eredményez. És mivel kétségem sem támadt afelől, hogy ez tényleg így van, kíváncsian vártam, hogy Szófiánál mi lesz a következő fejlődési ugrás. És nem kellett sokáig várni:
Eddig ugye némi segítséggel, ránk támaszkodva, vagy fellépő alkalmatosságra (sámlira, bilire, stb.) lépve tudta feltornászni magát a kanapéra, s ha nem volt fellépő a közelben, minden aggodalom nélkül hagytam magára pár percre a nappaliban. Ma is így voltam ezzel, amikor kikocogtam a konyhába, hogy az ebédnyomokat eltüntessem. Aztán ahogy elkezdtem pakolászni, hirtelen túl nagy lett a csend, és visszaléptem, hogy megnézzem ennek az okát. Szófia pedig a legnagyobb természetességgel ücsörgött a kanapé közepén -fellépő alkalmatosság persze se közel, se távol - és a tőle megszokott alapossággal húzigálta ki a popsitörlő kendőket a tartóból...