Körteszezon

Ezt a postot most csak azért írom, hogy kiírjam magamból. Kérlek, ide most ne kommentezzetek, elég szar alaknak érzem magam anélkül is, hogy bárki bármit mondana...

Ma megint vittünk egy nagy szatyor körtét a hajléktalanoknak.
Amikor megálltunk a hajléktalanszálló előtt, mondtam a Tamásnak, hogy olyan sz*rul érzem magam mindig, amikor ide hozok valamit. Neki az volt a véleménye, hogy nem kéne így éreznem, hiszen ezzel jót teszek.
Hát nem tudom. Én egyáltalán nem érzem magam fasza csávónak attól, hogy mindig csak olyankor jutnak eszembe a hajléktalanok, amikor nekünk is sok van valamiből. És az csak egy dolog, hogy én az egészséges körtéket, amiket már nem tudok kinek odaadni, inkább nekik viszem, minthogy pálinka legyen belőlük.
Tudom, hogy sok embernek eszébe sem jutnak, de én mégis szégyellem magam amiatt, hogy nekem is csak ilyenkor.
És amikor egy-egy alkalommal beállítok az odaadnivalóval, megkérdezem, hogy elfogadják-e, és minden megfáradt, elgyötört arc egy pillanat alatt kivirul, és a "Hát persze! Nagyon köszönjük!" után szinte rohannak a szatyorért, mintha félnének attól, hogy meggondolom magam, nahát olyankor összeszorul a szívem és sírni tudnék a tudattól, hogy milyen sokat jelent nekik az, ami nekem olyan keveset...