Számomra az egyetlen váratlan meglepetést (hm...most ebbe bele lehet kötni, hiszen a meglepetés mindig váratlan...no mindegy) a közönség összetétele okozta, amiben mi a legfiatalabb korosztályt képviseltük (Szófiát nem számítva), s mintha csak a helyi nyugdíjas-találkozón álltunk volna. Persze a zenekar hozta a formáját, amit a lábukkal doboló és/vagy fenekükön ülve rugózó nénik-bácsik folyamatosan emelkedő számából is észleltem. Persze amint vége volt a "shownak", előkerültek az esztékás történetek, de ez inkább egy másik post lesz egy másik blogon (sírjunk magyarok, sosem elég jó...). Szófiát persze nem a zene, inkább két ovis kislány kötötte le, akikhez szemrebbenés és mindenféle udvariaskodás nélkül odacsapódott, azok nem kis örömére. A torpedó közelít az áldozatához:
Mindez a kilövőállásból:
Há! Akasztják a hóhért! A két ovis kislány módfelett megörült Szófiának, rögtön magukhoz is láncolták, és emelgették büszkén. Szófia meg csak lógott a nálánál legfeljebb kétszer nehezebb, s ezért igencsak erőlködő ovisok karjában (Mami közben meg a háttérben mormolta a miatyánkot, hogy csak ezt élje túl a gyerek...):
Persze a végső megoldást a torpedó visszavonulása jelentette a bázisra:
Jól éreztük magunkat, Szófiának is megvolt a kilométer, a zenekar legközelebbi fellépése a móri Bornapok alkalmával lesz október első hétvégéjén. Mi ott leszünk! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése