Vannak dolgok, amikben Szófia nagyon Barta

Ilyen pl. a "nyomulás" :-)
Persze nagyon kedvesen, édesen, afféle bájos babuci módjára, és avatatlan szem számára szinte észrevétlenül nyomul, de nyomul :-)
Ma Anitánál (volt kolléganőm) és Balázsnál (Anita kisfia, egy hónappal fiatalabb Szófiánál) voltunk látogatóban. A babák már régebb óta ismerik egymást. Balázs frissen ébredt, amikor már náluk voltunk, és kellett neki valamennyi idő, mire magához tért. Szófia szokás szerint sajtkukac üzemmódban működött. Balázs a pisilés (ő is bilizik! :-) és szopi után lekerült a játszótérre, hogy együtt bandázhassanak. Szóval Balázs (Szirka blgojában olvastam egyszer ezt a fajta két csoportba sorolást) "observer" volt, jódarabig csak figyelte, hogy Szófia mi mindent művel az ő helyén, az ő játékaival. Szófia pedig tipikus "motor driven", meg nem állt a mozgásban egy másodpercre sem, rázott, csörgetett, rángatott, aztán amire az első mondattal utaltam, folyton mászott Balázshoz és macerálta. Persze, hogy csak barákozni akart: tapogatta, simogatta, ebben benne volt egyszer egy baráti hajbamarkolás is, amitől szegény Balázs sírni kezdett, mert ugye a hajtépés az fáj, még akkor is, ha csak ismerkedési szándékkal történik :-), az arcát is tépte volna, úgy, ahogy a miénket szokta, de azt már végképp nem engedtem neki. Édesek voltak, Balázs, a megfigyelő, várakozó, statikus, és Szófia a közelítő, örökmozgó (nyomulós :-).
Minden egyes alkalommal elgondolkoztat, hogy ilyen fiatal baba létére már ennyire szembetűnően és egyértelműen felismerhető rajta az extrovertáltság. Igazából pár hónapos kora óta (szerintem mióta élesedett a látása) legtöbbször saját maga kezdeményezi a körülötte lévő emberekkel (idegenekkel is!) a kapcsolatot. Teljes természetességgel felveszi a szemkontaktust és rájuk mosolyog. Aztán ha megfelelő fogadtatásra talál, akkor "beszélget" is velük. Persze mindezt csak akkor, ha közben a karjaimban tartom. De mégis. Lehet, túlaggódom, de nem kéne egy ekkora babának félnie az idegenektől? Vagy az majd csak most jön?
Tegnapelőtt bőrgyógyászhoz vittem, s a doktorbácsi csak tisztes távolból nézte meg a problémás területet, azt mondta, nem jön közelebb, mert a kisbabák és kisgyerekek sírnak a fehér köpeny láttán. Hát Szófia nem sír, soha nem is sírt. Talán mert sokszor hordok itthonra fehér göncöt és megszokta? Vagy egyszerűen úgy érzi, hogy ha a mama karjában van, akkor nincs mitől tartania? Vagy csak ilyen bátor?
Nem is tudom, van-e olyan dolog, amitől fél. Emberektől nem (amíg a mama közelében tudja magát), hangos gépektől nem. A kutyaugatásra meg sem rezzen. A vízalámerüléssel viszont sajnos hadilábon áll amióta kénytelen voltunk kihagyni három egymásutáni hétvégét. Ezen most próbálunk csiszolni, de én még max. két alkalmat adok magunknak, s ha nem javul a helyzet, akkor nem erőltetem tovább. Erről írok majd egyszercsak egy külön postot (talán ha már túlleszünk rajta).