Az elmúlt éjszaka megszületett

volt kollégáink kislánya; reggelre már képeket is láthattunk róla. Csudaszép baba, se egy gyűrődés, se egy folt, szép formás fejecske, gyönyörű rózsaszínű bársonybőr. Egyelőre nem tudjuk, hogy szülőcsatornás vagy császáros baba volt-e, de akár az első is lehetett, hiszen Szófia is gyönyörű volt már rögtön a megszületése után is. Azóta is azon gondolkozom, nem az volt-e ennek az oka, hogy volt 24 órája a nagy út megtételére. Semmi sürgetés, semmi erőszakos beavatkozás. Az egyetlen rásegítés a méhszájpuhító volt, ez is akkor, amikor már a huszonkettedik órában jártunk. Aztán persze gátmetszés, de ez Szófia szempontjából nagyjából mindegy volt. Azt viszont csak Tamás elbeszéléséből tudom, hogy a legvégén, amikor a feszültség már a tetőfokára hágott, Kati néni nyomta azért a hasamat. Én erre egyáltalán nem emlékszem.

Ha van miről, akkor sokszor eszembe jut a mindkettőnk számára nagy nap. Nagyon, nagyon féltem, már kislánykorom óta mindig az járt a fejemben, hogy én ekkora fájdalmat nem élek, nem élhetek túl. Én ehhez túl gyenge vagyok. Persze fogalmam sem volt, mekkora az ekkora, de azt sejtettem, hogy nem kicsi. Hát tényleg nem volt az. Máig sem tudom, hogyan nem téptem le a kórházi bordásfalat a helyéről. Tamás is azt emlegeti, hogy látva a tépéserősséget már készült a másnapi falazásra és bordásfalújrabecsavarozásra. És amikor már azt éreztem, hogy innentől nincs tovább, feladom és hazamegyek, de legalábbis elkezdek bőgni, akkor jött a felmentősereg Kati néni személyében: 9 centi, lehet felfeküdni. Utolsó felvonás. Más jellegű fájdalmak, de ez sem volt könnyű. Végtelennek tűnő erőlködések, pedig még fél óra sem volt az egész, de asszem a vízszint miatt egyáltalán nem éreztem, hogy hol tart bennem a baba. És egyszercsak, hopp! kint volt a buksi (ezt viszont tévedhetetlenül éreztem), még egy nyomás hopp!, felsírt! Máig szégyenlem magam amiatt, hogy amikor megkérdezték, hogy odaadják-e, én kapásból azt mondtam, hogy "Inkább ne, nem is tudom, mit csináljak vele." Azért ők odaadták. Szerencsére! Azzal mentegetem magam, hogy a kimerültség beszélt belőlem. De mégis milyen jó érzés is volt, amikor a pocira kerülvén hirtelen abbahagyta a sírást! Aztán már vitték is mosdatni, vizsgálni, méricskélni, öltöztetni. Majd visszajöhetett, és irány máris a cici. Szófia cicibajnok pályafutása akkor és ott kezdődött. Rövid együttlét után aztán mindenki ment aludni. Babuci a babaszobába, papa a családhoz én pedig a kórházi ágyba. Annak ellenére, hogy az elmúlt két napban pár órát pihentem csak, mégsem bírtam még vagy két órán át elaludni. Annyira friss és erőteljes volt az élmény. És annyira szép emlék mind a mai napig. Akár még tíszer, hússzor, vagy sokkal többször is megszülném Szófiát újra és újra. Életet továbbadni - ez olyan érzés, amit nem lehet elmagyarázni, csak megélni.

Azóta pedig a bájos kis lényével színesíti a mindennapjainkat. Jó érzés, hogy ide tartozik most már ő is; jó érzés felelősséggel lenni iránta, látni, hogyan fejlődik napról-napra, mennyire örül, ha előbukkan a játékoskosár aljából egy-egy kedvenc játéka, hallani az elégedett mormogását, amikor a finom falatokat majszolja, hallgatni a szuszogását éjszakánként magunk mellett, megvígasztalni, amikor egy-egy pillanatra kétségbeesik...

Így örül az előkerült kedvenc játékoknak:

Így pisil a papánál:

Így majszol: